2016. február 1.

Február

S már február van... Odakint egyre csak fúj, jelenleg egy Henry nevű vihar borogatja fel az emberek életét, szó szerint. A csodaszép Dark Hedges-nél kidőlt három öreg fa, Donegal-ban néhol nincs áram, és a nyugati oldalt hatalmas hullámok fenyegetik, le is beszélnek mindenkit, hogy kimenjen a tengerpartokra sétálni. Szerencsére a java nem a szigetet, hanem szegény Skóciát fenyegeti. Itt keleten legfeljebb csak az állandóan üvöltő szél zavarhatja a lakosokat.

S nincs hideg. Az utcánkban lévő kertekben láttam nárciszt, krókuszt (nekem is kinyílt az első, akárcsak a mini nőszirmok), fürtös gyöngyikét, bőrlevelet, téltemetőt, hóvirágot, sőt, a tavalyról maradt virágkosaraimban a lobéliák túlélték a telet, s némelyik óvatosan, de virágzik. Arasznyi a medvehagyma! A telep bejáratánál virágzik a hanga. Ma hosszú hezitálás után megkurtítottam Margaretet, a rózsabokrot, s a közösségi kiskert fóliasátrában kiszedtem a földből a kornyadozó tavalyi paprikanövényeket, mert nincs értelme, hogy csak foglalják a helyet. Lassan ideje lesz magot vetni, a palántákhoz!

A fura esős, csepergős időjárásnak további haszna is van, csodaszép, faltól-falig szivárványokat lehet fényképezni:


Az etetőn nagy a vendégjárás. A cinkék időtől-időre végigvizslatják a fákat, a cserepeket, igen akkurátusan bejárnak mindent. Ökörszemet is láttam, és csízeket, szürkebegyet, vörösbegyet, királykát...  Van élet. Az új etető remekül működik, csak néha mulatságos nézni, ahogy a vad szél forgatja körbe-körbe az akasztóján, s a madarak nem tudnak leszállni rá. A peremének köszönhetően a mag nem szóródik ki, nagyon jól szuperál!

***

Egész januárban vártam, mikor mehetek a pékségbe Jankával, de sosem szólt. Végre most mondta, hogy mehetek. Ma. Aztán tegnap kaptam az sms-est, hogy mégsem, de megkérdezi a francia főnököt, aki éppen Franciaországban van, hogy kedden mehetek-e. Az ír főnökkel, akivel nap mint nap együtt dolgozik, nincs jóban, sokat vitáznak. Jankának nagyon határozottan elképzelése van arról, mit hogyan kell csinálni, s úgy érzi, az eddig csak szódakenyérben járatos ír főnök nem ért ahhoz, hogy kovászos kenyeret hogyan kell csinálni. Van egy olyan érzésem, hogy ettől az embertől az én kedvemért nem akar szívességet kérni, így már kicsit le is mondtam a segédségről. Janka nagyon makacs, őszintén szólva tartok tőle, hogy valami gyakorlatlan mozdulatommal majd én is jól felbosszantom. De mivel az ő az egyetlen pék ismerősöm, gondoltam, tudna segíteni, hiszen ismer. Januárban lazaság volt, ráértem volna, de most már jön a Bálint-nap, nem fogok ráérni, csak egy-két napot a hét elején. Mindenesetre ha a hétfő-kedd neki alkalmas, fogok menni, ha nem, akkor feladom.

***

V.-t azzal örvendeztette meg az újév, hogy kapott parkolóhelyet magában az irodaépületben, így nem kell gyalogolni a csatornán túlról. Hurrá! Így most a hét legtöbb napján ő kel korán, s megy dolgozni saját autóval, én pedig úrinősen fordulok a másik oldalamra, s alszom még egy-két (vagy több) órát. Péntekenként azonban én viszem be, mert ezen a napon mindig be kell mennem a kávézóba, egyrészt szállítok, másrészt begyűjtöm a joghurtokat, amiket főnöki engedéllyel továbbra is a kávézón keresztül szerzek be.

***

A múltkori, a Határátkelőn végül is megjelent piaci írásomnak köszönhetően most szombaton két magyar hölgy is eljött a piacra! Mindketten a környéken laknak, a fiatalabbik, Ági, már tavaly egyszer volt fent a párjával, és Laura nevű kislányával. (Hogy nekem mennyi Ági nevű látogatom van már...) A másik nő, Saci (ha jól emlékszem), Paul nevű férjével, és két kisgyerekkel jöt fel Sandyford-ból. Először egy magyar férfit kerestek Willie-n (álnevem miatt annak hittek), aki bizonygatta nekik, hogy magyar férfi az nincs itt, de nő az van, s odahozta őket hozzám a kávékuckóba. Ott aztán volt csodálkozás, amikor mi Ágival már magyarul szóltunk hozzájuk - mint egy mini magyar klub! Remélem, máskor is jönnek majd.

A szombati piac sajnos, nem ment valami fényesen, kenyerem is, sütim is megmaradt, de arra büszke vagyok, hogy a pár hete bevezetett acmák mindig elfogynak, így most is. Egy új, lisztmentes sajttortát is bevezettem, a siker nem elsöprő, 4-5 szelet fogy csak el a nyolcból. De igen szeretem csinálni, könnyű recept, a youtube-on találtam rá. Az első alkalmakkor olcsó fehér csokit vettem, Milky Bar névre hallgatót, aztán, amikor láttam, hogy már ez a torta is ott marad a rendszeresen készítettek listáján, vettem jó Callebaut márkájú fehér csokit... Nos, vért izzadtam a minőségi csokival, mire sikerült vízfürdőben megolvasztani, sokáig kevergettem, kenegettem, mire folyós lett, és össze lehetett keverni a sajttal. De finom lett a torta vele, sőt, mostanában már egy negyedik tojásfehérjét is hozzákeverek, egyrészt, hogy fogyjon a rengeteg fehérje, másrészt, hogy ne legyen olyan tömős. Még V. is azt mondta, egy szelet bőven elég belőle. 

Mostanában több időm van pepecselős receptekhez, így elővettem a curry-s könyvet. Nagyon szeretem a hosszadalmas előkészülést igénylő indiai recepteket, kisorakoztatni a pultra a sokféle fűszert, megadni a módját a főzésnek. S itt az alkalom elhasználni a csiliket, amik a fóliasátorban nőttek! Próbálok kevesebb húsosat főzni, V. ebédre úgyis olyan nagy adag húst eszik, amilyet akar. Úgyhogy ma este tojással töltött sült paradicsom lesz a vacsora. Némi csilivel.

Megyek is, a konyhából hallgatom tovább a szél zúgását...

2016. január 12.

Boldog új évet!

Kissé már idejét múlta a vidám köszöntés, újra itt vannak a hétköznapok, a munka, a takarítás, a piac, s újra ott vannak a tésztadömböcök a hűtőben. Mostanság több időt töltök a Pinterest-en, süti- és kenyérötletek után kutatva. Valamint kipróbáltam Limara acma-receptjét, amely török eredetű. Rendkívül puha, foszlós bucik készültek, magos díszítéssel, a kilencből hetet eladtam. Így próbálkozom velük ezen a héten is. A másik török kenyérfélét, a szézammagos simit-et akarom még kipróbálni, nagyon jól néz ki az is.



Ez a pocsék, nedves idő a kenyereknek sem tett jót. Nem figyeltem a vízmennyiségre, ugyanannyit tettem a kenyérhez, mint mindig, s jó kis lapos förmedvények születtek. Múlt csütörtökön aztán öt dekával kevesebb víz került a tésztába, s mindjárt jobban néztek ki. A kelesztési idő ugyanannyi volt, talán tovább kellett volna őket hagyni kelni, mert nem lettek olyan nagyok, mint máskor. Finomak voltak, azzal nem volt gond, el is kelt mindegyik, de valahogy nem voltak olyan nagy lyukak bennük, mint máskor. Másféle mintát vágtam most a tetejükre, még rusztikusabban néztek ki.

Janka kért pár fotót a kenyereimről, hogy meg tudja mutatni (ír) főnökének, hogy a kenyérbe nem mindig úgy vágom a mintát, hanem a spirálisat maga a kelesztőkosár adja. Mert a fönöke nem akarja megérteni, hogy ha tetszik, ha nem, áldoznia kell rendes kelesztőkosarakra, ha ilyen mintát akar. Jelenleg olyan kosarakkal dolgoznak, amelyekben a vendéglőkben tálalják a kenyeret (!). Agyrém. Kérdeztem, mikor mehetnék gyakorlatra, azt mondta, majd ha kovászosat sütnek. Jelenleg ciabattát és hamburgerbucit gyártanak, kovászost csak kísérletképpen, a francia tulajdonos vendéglőjében szolgálják fel, szendvicsként van a menün, kipróbálásra. Drukkolok, hogy legyen ebből valami. Mondtam Jankának, nem bánom én, ha unalmas a meló, csak mehessek. Leintett, hogy én aligha fogok örömmel formázni több száz hamburgerbucit, izgalmasabb feladatot akar nekem adni.


Milyen hír van még... Az elöntött falvak, városok lakói próbálnak rendet tenni, de a helyzet nem javul. A talajvíz rendkívül magasan áll, itt, az utcán is folyik rendületlenül lefelé, gyűlik a víz a "green"-ről és a fiúiskola sportpályáiról. A közösségi kiskert szottyos sziget, tényleg kell egy gumicsizma, ha az ember oda akar merészkedni. Amúgy az enyhe időnek köszönhetően még mindig van koktélparadicsom (igaz, elég vízízű), csili, virágoznak a kis bokorrózsák. A fóliasátor máskor mindig csontszáraz, keményre taposott földje most dagonya. Az avodákó fácska úgy döntött, kinövi a sátrat, mire valaki durván letördelte a nylonbevonatot fenyegetű felső ágait. 

Aztán mi történt még... A sok esős nap után tegnap megérkezett a hidegfront, lehetett jeget kapirgálni a szélvédőről. Ma széllel és napsütéssel dúsította magát az időjárás, a környező hegyek, dombok tetejét vékonyan hó vonja be. Helyi látványosságként múlt pénteken a folyóba beleszédült egy, az áradás ellen védő falat építő markológép, sofőröstül (utóbbi maga mászott ki, a gép kiemeléséhez már kellett segítség). 


Feliratkoztam a megyei és a helyi FB-oldalakra, így apróságokról is tudomást vehetek ("X. kutyája már megint elszabadult, Y. telepen kóborol, valaki vigye haza"). A volt "tanácsháza" előtti, évek óta lakatlan épületet felújították, élénk kékre festették, Blue Castle néven kávézót/vendéglőt nyitnak majd ott. Egyelőre csak a halomban álló, még becsomagolt székeket látni az ablakokban. 

Kaptam FB üzenetet egy PR-os hölgytől, az áraimról érdeklődött, s ez igen reménytelivé tett, mert sajnos, egyetlen karácsonyi FB kampány sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Volt egy-két érdeklődő, tetszikelő, de rendelés sajnos nem lett egyikből sem. Rá kell jönnöm, hogy szájhagyomány útján terjedek legjobban. Ami különösen öröm, hogy sok a visszatérő kuncsaft. Ha egyszer rendeltek, nem tudnak leszokni rólam :-).

Múlt pénteken már szállítottam az Üzembe. Mert azért az első munkahét tényleg sütéssel telt. A Mansion House-ba kellettek aprósütik, remek volt, rám volt bízva, mit csinálok, csak jó legyen tea-kávé mellé. Olasz vaníliás sütivel és csokis linzerrel rukkoltam ki. V.-nek nem ízlett a linzer narancslekváros tölteléke, de James, a manager szerint mindkét süti az utolsó szemig elfogyott. 

Majd egy esküvői megrendelés jött. Amit elég ráérősen csináltam meg, becsomagolni nem tudtam itthon szalaghiány miatt, így hétfő délelőtt bementem, s kávé, csevegés, és Emilie új palacsinta-receptjének kipróbálása mellett celofánoztam be a sütiket. Még ex-főnökömmel is találkoztam, terveimről érdeklődött...

Újabb kolléga mondott fel. Most maguk közül próbálnak keresni valakit, aki hétvégén és hétfőnként szakácskodna és sütne. James csábosan szempilla-passogtatva nézett, hogy "nem akarsz esetleg pár órára bejönni...?" Visszapassogtam, hogy nem, s mivel egyéb érvem nem volt hirtelen a "feck, no" mellett, közöltem vele, hogy V. leharapná a fejem. Azt már nem neki, hanem a lányoknak mondtam, hogy a stressz igencsak távoltart bármi ilyesmitől, s a koránkelés továbbra sem álmaim vágya. De be kellett vallanom, hogy a társaság, az emberek, a közös munka és minden, ami egy jó csoportban való munkával jár, nagyon is hiányzik. De valamit valamiért. Ezért is jó, hogy szállíthatok, mert így valamennyire részese vagyok az Üzemnek, a kellemetlenségek nélkül.

Kérdeztem James-t, van valami ötlete, milyen formájú sütik passzolnak a januárhoz? "Depressziós sütik" - mondta mogorván. Úgyhogy csupa mosolygós, vagy vigyori sütiket fogok csinálni neki.

Ex-főnököm a Twitteren kérdezte, milyen ötlettel rukkoljon ki a tíz éves születésnapra. Valaki speciális sütit/tortát javasolt, amiből minden vevő aznap ingyen kapna. Másvalaki tízemeletes tortát emlegetett... Azt hiszem, ha itt leszek, fogok csinálni feliratos kekszeket. Az lesz az én ajándékom erre a nagy alkalomra. Manapság, amikor rendre tűnnek el kis kávézók, üzletek, sőt, szűnnek meg a nagy, több évtizedes múlttal rendelkező családi válallkozások, akkor ez a tíz év elég szép eredmény. 

***

Észrevettem, hogy gyermektelen, nemdohányzó, majd' ötvenévesként egyre kevesebb kérdőív célcsoportjának felelek meg az Irish Opinions oldalon. Mert nem akarok belátható időn belül új kocsit venni, nem eszem készételt, nincs háziállatom, nincs befektetésem, s nem diétázom, így mintha nem is léteznék a marketingesek számára. Hurrá. Láthatatlan közép lettem.

***

Erre pedig mit lehet mondani? Hogy az ember meglepődik, hogy jaj, hát ők nem hallhatatlanok?

2015. december 30.

A vészhelyzet nem ért véget

Sőt.




Ezek fotók az egyik online újságból, a mai helyzetet mutatják. Nálunk a városkában örvendezés van, mert a nemrég keskenyebbre és mélyebbre szabott folyómeder kiállta a próbát, s ugyan alulról nyalogatta a víz a betonszegélyt, nem öntött ki. S a tenger sem töltötte meg a promenádot vízzel, a homokzsákok védte lépcsőkön nemrég jött át a víz a gyepes részre, s a levelibékák szerint már nem is fog, elvonulóban az eső. A környéken néhány útszakasz víz alatt van. Most már vigyázó szemünket az angolokra kell vetni, mert ott bizony még tombol a szél, s sokkal súlyosabb az ár, mint itt. Kemény karácsonyuk volt.

Nekünk csak annyi kellemetlenségünk volt, hogy nem aludtam jól az éjjel, mert néha olyan zajos volt a szél, hogy a szomszédot vádoltam a zajjal - de aztán felemeltem a fejem a jobban halló fülemről, s egyből kiderült, hogy a szél tombol a háztömb körül. S reggeli előtt két fájdalomcsillapítót is ettem, mert igencsak türemkedett kifelé a szemem. Most már azonban kék foltokat is felfedezni az égen, a lakásban is világosabb lett, igazán megérett a helyzet arra, hogy befejezzem a Downton Abbey legeslegutolsó, mélységesen giccsbe fulladt részének megtekintését - ha másért nem, a ruhákért. Aztán további vasalás... 

2015. december 26.

Karácsonyi képeslapok

Nem az ír postán múlt. Sem a magyaron. Sőt, egyetlen ország postája sem hibás. Csakis és kizárólag magamat okolom. A lapok már hetekkel (mit hetekkel, bő egy hónappal!) az ünnep előtt megjelentek a boltokban, jótékonysági szervezetek, helyi fotósok és lelkes amatőrök bombáztak képeslap ajánlataikkal, be is vásároltam. Sőt, tavalytól is maradt karácsonyi lap bőven. Ki voltak készítve, sőt, melléjük raktam a címes könyvecskémet, amelyiket még az első évben itt töltött évben vettem, ezer éve gyűjtögetem bele a telefonszámokat, címeket: rengeteg a törlés, kaparás. Elutazott, más cím, más családnév, más telszám, más kontinens, meghalt (...), vagy szétváltak útjaink... A macskás rajzok, amik az ABC betűit díszítik, kezdenek avittak lenni, mégis hűségesen szolgáltatja az adatokat ilyenkor, amikor a legnagyobb szükség van rá.

Idővel a képeslaphalom újságkivágások alá került. Receptek. Csokis süti recept. Nem, azt kimentettem a halomból, s feltűztem a tűzhely fölé. Tegnap cseréltem ki egy puha mézeskalács receptre, barátnőmmel. A lapokra később kiolvasatlan újságok kerültek. Aztán néhány számla. Amiket kifizettem, s bekerültek az iratgyűjtőbe. Az újságokat a padlón gyűjtöttem tovább, lesz majd őket idő kiolvasni később, ha befejeztem a kötelező dolgaimat, a sütést, a dekorálást. A vacsorát. A képeslapok megírását...

Ami egyre csak késett. Már szem elé raktam az ír posta által minden évben, jó időben megérkező figyelmeztető szórólapját: mindennap ott virított az arcomba, hogy KELL! KELL! Már fel kell őket adni. Amik mennek dél felé, Ausztrália, Új-Zéland, már rég úton kellene, hogy legyenek.

Már megkéstem vele. Elnyomtam a belső vihart, odaraktam a következő adag kisház-panelt sülni. Majd. Mindjárt. Nem késő még. Meg fogják érteni.


Múltak az értékes napok. Sütéssel voltak teli. A konyhaajtó előtti szőnyeget mind több morzsa fedte, amit csak tessék-lássék söpörtem le, vagy amikor már én sem bírtam a látványt, futólag leporszívóztam. A fal mentén futkosó por- és szőrcicák más nem is számítottak. Tiszta alsónemű és póló mindig volt, csak nem voltak kivasalva. Nem érek rá, csak összehajtogattam, úgyis pulcsi alá kerülnek, nem? Ki meri azt mondani, hogy rossz háziasszony vagyok?

Barátoktól jöttek emailek. Szállítás közben, fennhangon monologizálva a kocsiban választ fogalmaztam rájuk. (Képeslapok... Ráférne a válasz egy képeslapra, a Nollaig Shona és a Merry Christmas mellé beszorítva??) A rádióban egy hölgy arról beszél, hogy most már mindent elrendezett, megvett, megírt, nyugodtan várja a Karácsonyt. A kezem megremegett, benne a cukormázas zacskóval. Bitch. A képeslapok halma kicsit félredőlt, s szemrehányóan nézett rám az asztal végéből, amíg le nem takartam egy éppen megérkezett banki kimutatással.

A születésnapom arra a napra esett, amikor utolsó lehetőségem lett volna feladni az Európába induló lapokat. Lefoglalt a két szám, négy és kilenc, sűrű nap volt, nem volt kedvem írni... Kinek is mennének...? Gyors számolás, kell még lap? Nem, van elég. Meg kellene írni. Holnap még bedobhatnám őket a főpostai gyűjtőbe, útban a piacra, ott előbb begyűjtik, mint az utca végén a falba mélyesztett ládából... A toll vacakul ír. Nem szabadna ilyen fakón fogó tollal írni, nem fogják tudni elolvasni. Nézek új tollat... De csengetett a sütő, menni kell, még van 37 kihúzandó hópehely. Majd később. Vacsora után.

Vacsora után aludtam.

"Majd azt mondom, eljótékonykodtuk a pénzt. Végül is... igaz, nem?" Nem. Amit elköltöttem nemes célokra, az nemes célokra volt szánva, a lapoknak ehhez semmi köze. Mindjárt Karácsony, most már nem ér oda. Most már mindegy. Lelkifurdalás. Mint tavaly. Vagy tavalyelőtt? Akkor is, utolsó percben... Biztos késve értek oda akkor... A figyelmességet nem pótolhatja semmilyen, poénosnak szánt írás, kollektív bocsánatkérés barátoktól, rokonoktól. De azért megpróbálom.

Majd jövőre... Akkor már novemberben... Végül is, megvannak a lapok. A beléjük írt sorok érvényesek lesznek... A hozzájuk tartozó, meleg, baráti érzés... A barátainknak lesz... Megígérem! Mint az előre tervezést. Hogy ennyi és ennyi süti, plusz még egy adag, későn ébredő rendelők kedvéért. Leülök, megtervezem, összeírom. A lapokat is. Hogy mennyi kell. Címek megvannak, megírom őket.

Egyszer.

2015. december 24.

Eredetileg

... nem ide szántam, de gondoltam, karácsonyi írásként felteszem, s talán nyújt újat azoknak, akik nem olvasnak olyan régen. Íme:

Már több mint egy évtizede egy kis vidéki piacnak vagyok a tagja. Életmentő lehetőség volt, amikor egyszer munka nélkül találtam magamat. Munka ugyan lett később, egy piaci barátságnak köszönhetően (nemrég hagytam ott a munkahelyemet), de a piacozást megtartottam mindig. Hibáival együtt is remek közösség, örülök, hogy tagja vagyok. 

Több, mint 50 éve alapították, egy országos piachálózat részeként, amolyan country market: farmer feleségek árulják itt a termékeiket, a zöldségfelesleget, s hasonlókat. Annak idején néhány lelkes ember adta össze rá a pénzt, és ma is egy “trust” birtokában van az épület, és a körülötte lévő földterület. 

A tagság főleg idősebb emberekből áll, többen közülük már itt voltak 50 éve is. Van, aki igen közel jár már a százhoz, s volt köztük két tagunk, akiknek megünnepeltük a századik születésnapját. Az ír idősek igen aktívak!

A karácsonyi hajtást rengeteg papírmunka előzi meg: először is összeírják, hogy a sütős-cukrászkodós nők közül ki mit hajlandó készíteni, milyen újdonsággal rukkol ki. November közepétől már van kóstoló, s megrendelhetik a vevők a karácsonyi tortáikat és a mince pie-okat. (Ezt gondolom, a sok angliai leírásból már ismeritek.) A megrendelőlapból egy példányt kap a vevő, egy másikat az, aki majd el fogja készíteni, és a harmadik példány marad a piacnak. Ahogy említettem, a tagság idősebb emberekből áll, nagyon gyanakodva néznek minden újításra, mindenre, ami számítógépet, internetet vagy mobiltelefont igényel. Például a piacon csak készpénzzel lehet fizetni, vagy csekkel, nem hajlandók áldozni egy hordozható kártyaleolvasóra, főleg azért nem, mert ez igen megbonyolítaná a könyvelést, amit szintén egy több mint 70 éves könyvelő tagunk csinál, csekély javadalmazásért cserébe.

Ebben az időszakban még azok is szép profitra tesznek szert, akiknek nem nagyon fogy a terméke évközben. Irena, a legújabb tagunk zágrábi nő, Írországba jött feleségnek: ékszereket készít, igen szép és meglehetősen drága darabokat, de karácsonykor még az ő cuccai is jól fogynak. Sheila hatalmas egyedi patchwork-takarókat árul, zsűrizett munkái igen szépek. Sherish, első muszlim tagunk, egy pakisztáni hölgy, aki egy éve csatlakozott hozzánk, ilyenkor rengeteg, saját készítésű bioszappant tartalmazó ajándékcsomagot ad el. Mint látható, nem én vagyok az egyetlen külföldi a piacon, bár több mint 10 évig egy walesi hölgy mellett én képviseltem az “idegeneket”. Annak idején szeretettel és érdeklődéssel fogadtak, például egyszer tartanom kellett egy előadást a magyar karácsonyi szokásokról. Nagyon élvezték, főleg hogy vittem kóstolót: a szaloncukor és a bejgli újdonság volt nekik, és az utolsó szemig mind elfogyott, sőt, az egyik hölgy még azt a kis színes karácsonyi terítőt is elkérte, ami dekorációként vittem a sütemények alá.  

Talán a koruk teszi, de ha az ember megkapargatja a felszínt, akkor szembetalálkozik a katolikus-protestáns ellentéttel (pedig ez nem Észak-Írország!), ami még mindig megtalálható itt, bár a fiatalok körében egyre ritkábban kerül szóba, vagy nem is számít már. Semmi keménykedésre nem kell gondolni, de egy idő után észrevettem, hogy vannak klikkek, s ezek aszerint alakultak ki, hogy ki melyik templomba jár Érdekes módon mindkét klikk elfogadott bennünket, s ide is, oda is kaptunk vacsora meghívást. A meetingeken néha meg lehet figyelni, hogy a katolikus kritizálja a protestánst, és viszont. S mindegyikük gyanakodással kezeli a nazarénust ( Nem beszélnek róla, csak ha kérdezem, én pedig rákérdeztem párszor,  kis neveletlen, s ilyenkor fanyar mosolyra húzódott a tagok szája. Vagy pikírt, de óvatos megjegyzéseket tesznek a másik szokásaira. Egyszer elsőáldozásra kellett tortát készítenem, s a néni, aki felvette a rendelést “ünnepi torta”-ként írta be a megrendelő könyvbe, nehogy megsértse vele a protestáns kolléga érzéseit, aki szintén felelős volt a megrendelő könvvért. A piacon pedig hódít a protestáns életszemlélet, vagyis igyekezni kell minél több pénzre szert tenni, minél keményebb munkával, és minél kevesebbet költeni világi hívságokra. Amikor egyszer egy 5 € értékű nylonzacskócsomagot adtam ingyen a piacnak, teljesen el voltak ájulva, és a következő meetingen külön megemlítették a “nagylelkűségemet”. Minden kiadás alaposan meg van beszélve, több meeting is eltelik a megtárgyalásával… Említettem már, hogy idősebb, szokásaikban megcsontosodtt emberekről van szó? A nagylelkűségük karácsony idején azonban mutatkozik, amikor többszáz €-t ajánlanak föl különböző jótékonysági csoportoknak: idén a hontalanokat segítő szervezeteknek adtak 600 eurót. 

A karácsony előtti egy hónap a piacon az év legforgalmasabb időszaka. Már októberben megfőzik a pudingokat, megsütik a híresen tömős karácsonyi gyümölcstortát, és mindenki értesíti a szokásos vevőkörét, hogy kezdődik a rendelések felvétele. A piacon csak számok jelölik a termékek készítőit, elvileg anonímnak kellene lennünk, de természetesen minden vevő tudja, hogy kinek a karácsonyi tortáját szeretné az idén is megvenni. Vannak ugyanis a nők között, akik vallásos okokból nem használnak szeszt, márpedig egy igazi karácsonyi torta nem torta kellő mennyiségű whisky vagy rum adagolása nélkül. Jelenlegi elnökünk, Betty pl. a nazarénus valláshoz tartozik, s azért nem használ szeszt soha. Rum nemcsak a karácsonyi tortába, hanem a mince pie-ba is kell, mégpedig jó adag. Amikor még korábbi munkahelyemen, egy kávézóban dolgoztam, 20-25 kilónyi úgynevezett mince meat-et kellett kikevernem, s lehetőleg egy hónapig érlelnem. (Emlékeztetőül, ez kandírozott narancs/citromhéjból, szárított gyümölcsökből, csonthéjasokból, reszelt almából, mazsolából, marhafaggyúból, cukorból és szeszből álló keverék, amely már elég régóta nem tartalmaz húst…) A legtöbb belevalót össze kellett főzni két hatalmas fazékban, és csak a végén kevertem bele a cukrot és a két liternyi fekete rumot. Nem volt semmilyen olyan eszköz, amivel ezt kavarhattam volna, úgyhogy megvártam amíg kicsit kihűl a cucc, aztán kevertem össze a karommal, belemélyedve könyékig: a végén pedig már kifényesedett tekintettel röhögcséltem felette, kicsit becsípve a párolgó rumtól. 

A mince pie hagyományos kelléke a karácsonynak, még az is megveszi, aki egyébként nem rajongója, egyszerűen ott kell, hogy legyen az asztalon. Kb. 1000-1300 mince pie-t szoktunk eladni a karácsonyt megelőző hetekben.

Az utolsó karácsonyi piacon az emberek nem fizetnek a kávéért és a teáért, ingyen adjuk és kapnak mellé egy-egy mince pie-t. Ezt is önkéntesek sütik. A kávékuckóban is dolgozom, s jelenleg a piac titkára is vagyok. A pozíciókat három évig tölthetik be a tagok, és évente van újraválasztás. 

Eleinte mézeskalácsokat árultam, de az egyszerű barna-fehér, kemény sütemények nem fogták meg az íreket, úgyhogy most vajas aprósütiket dekorálok, lehetőleg minél színesebben. Két éve már kovászos kenyeret, rozskenyeret, hínáros kenyeret is árulok, a kovászosnak most lett nagy a divatja. Szépen fogynak karácsonykor szintén az itteni gingerbread-ből készült hópelyhek, hóemberek és házak. Minden évben vannak visszatérő rendelőim, tíz házra, a többi az már csak hab a tortán. 

Irena, a horvát hölgy nagyon lelkes, ami a közösségi életet illeti, új facebook oldalt (https://www.facebook.com/Kilternan-Country-Market-199573176734500/?fref=ts) és weboldalt (www.kilternancountrymarket.com) csináltatott a piacnak, valamit gondoskodott róla, hogy a kávézóban unottan üldögélő gyerekeknek is legyen mit csinálniuk, Most például rajzversenyt szervezett, és a legszebb kifestő lapot majd egy mini gingerbread házzal fogjuk jutalmazni. Az ő ötletei alapján feldíszítettük idén a piacot, vannak fények, gyertyák, bohókás hóember figurák az asztalokon. 

Nemcsak farmer feleségek árulnak, van köztünk nyugdíjas nővér, őstermelő, fogorvos (aki famíves lett), van köztünk híres kertész, aki saját ritka növényeit árulja, cserepekbe ültetve. Ő rendszeresen utazik Indiába, a Himalájába “növény nézőbe”. 

A piac egyébként csak heti két órára nyit ki, szombatonként. Reggel nyolckor érkeznek meg azok, akik a nyitáshoz előkészítik az épületet. 9.30-ra megérkezik az összes árusító és becsekkelik a termékeiket. Én kilenckor jövök be és kinyitom a kávézót, hogy az első vevők nyitás előtt leülhessenek újságot olvasni és kávézni-teázni. A tíz órai nyitásra már egész szép tömeg szokott az épület előtt állni. Az elsők számokat húznak és az első húsz ember e számozás alapján mehet be a terembe, s ilyenkor jobb félreállni a siető tömeg elől, mert nagyon igyekeznek lecsapni a legjobb termékekre. Az első 15 percben elfogynak a jobb kenyerek-sütemények-félkészételek. Főleg a bio-csirkére, bio-tojásra, krémes süteményekre és kenyerekre hajtanak a vevők. A piac hivatalosan 12-ig van nyitva, ekkorra már lecsendesül a forgalom, néha még befut egy-egy kései vevő,  aki a maradékból próbál bevásárolni, aztán 12.30-ra már sikerül minden elkéső embert kihajtani az ajtón, ilyenkor megkezdődik a takarítás és az elszámolás. Csekkben fizetnek minket a hónap végén. Kicsekkeléskor ellenőrzik, hogy mi mindent adtunk el, kiszámolják, hogy azon a héten mennyi jár nekünk, és ezt a négy hétvégi eladást hónap végén egyben kapjuk meg. A bevételből 11 %-ot adunk a piacnak, a maradék után pedig hivatalosan mindenki adózik. Kisvállalkozóként természetesen ezt is könyvelnem kell. 

November-december már nagyon forgalmas időszak gyakorlatilag megállás nélkül sütünk, most is sütök, barnulnak a kenyerek a sütőben. Minden karácsonyra föl szoktam ajánlani egy dúsan díszített gingerbread házat, amit aztán tombolatárgyként eladhatnak, így is szert tesz a piac némi bevételre a költségeik csökkentésére. Nincs az az édesség, amit ne lehetne felhasználni a mézeskalácsház dekorációjához: az írek nagyon édesszájúak, így a házaim igen színesek, magyar ízlésnek csicsásak! Tavaly óta átálltam a mini házacskák készítésére, hamarabb kész vagyok bele és sokkal jobban fogynak, mint a drágább, de nagyobb házak. Általában a Pinterest-et böngészem, vagy más tehetséges cukrászok ötleteit használom fel, vagy csak elkezdem kirajzolgatni, s jön a dekorötlet magától. 

Az utolsó piacra aztán páran hoznak likőrt, apróbb ajándékokat a barátaiknak, boldog karácsonyt kívánunk egymásnak, s bezárunk az ünnepekre. Szeretem csinálni és jól érzem magam ebben a furcsa társaságban ahol a régi ellentétek még megvannak, és minden apró ügyből több hónapig tartó megvitatnivalót lehet kovácsolni. De befogadják az idegeneket, s esélyt kap mindenki. Csak azt sajnálom, hogy nincs több fiatalabb tag: az elmúlt években 51-ről 31-re csökkent az aktív tagok száma sokan meghaltak vagy feladták a piacozást. Félő, hogy idővel egyszerűen kihalnak azok a tagok, akik a hátukon viszik el ezt a nagysikerű vidéki piacot.

2015. december 13.

Vészhelyzet vége (?)

Esik. Levél nem mozdul, szél nem fúj, hideg csend van odakint. Tegnap, egy véletlen találkozásnak köszönhetően egy Dodder menti kocsmában kötöttünk ki, s pisilésre menet a nagy teraszablakon át két kajakost figyelhettem meg vízreszállás közben, akik a vágtató sárszinű vízen egyensúlyoztak műanyag edénykéikben, és kurta evezőikkel. Érdekes látvány volt ott, a lakótömbökkel körbevett mederben vágtató folyó a vadul habzó zubogóval. 

De örvendezzünk, mert majdnem két hét után először nincs piros felkiáltójel az időjárásjelző app mellett a telefonomon. Elmúltak a sárga, narancssárga és piros riasztások. Teresa Mannion már nem jelent. A tegnapi, egész napos szakadó eső után most csönd van, s nem szakad, csak esik, s kicsit világosabb is van, szóval van remény. Most már csak várni kell, amíg ez az eszméletlen mennyiségű víz az elkövetkező 6-7 nap alatt szépen lefolyik a Shannon-on, aztán megkezdik kiosztani az elöntött házak lakóinak/üzleteinek a segélyt, s jöhet a karácsony... A békés, a száraz...

2015. december 9.

„This sad, broken, but brave race” – Ez a szomorú, megtört, de bátor fajta… Avagy egy régi írás '56-ról




Meg voltam róla győződve, hogy ezt már felraktam a blogra, de nem. Gondoltam, amolyan olvasnivalónak mégis felrakom, amíg nem lesz időm megint jelentkezni. Lehet, hogy jövőre kellene inkább, a teljes évfordulóra, ha már idén elkéstem vele... Jó pár éve írtam, még az Ír Gulyásnak.

"Rendezgetem az irataimat, az összevissza firkált, csillagozott, nyilazott, sietősen teleírt papí­rokat. Elfogulatlanul kellene beszámolnom az él­ményről, benyomásokról, arról, amit összeol­vas­tam az Ír Vöröskereszt épületében, az alagsor kicsi tárgyalótermében. 


Egy poros, valószínűleg évti­zedeken át ki nem nyitott, amolyan scrap-book-ot (újságkivágá­sokkal teli könyvet) adott kezembe Brian Caden, a Vöröskereszt alkalmazottja. (Megí­gértem, hogy megemlítem forrásaimat, az Ír Vörös­keresztet, ha nem is név szerint; de miért is ne ír­nám le a nevét, hiszen sokat segített.) 


Igazából nem érdekelte mit csinálok: később kiderült, sokkal jobban izgatta az, hogy ott-tartóz­kodásom ne csússzon bele az ebédidejébe, mint hogy mi után is kutatok, és mit gondolok az egész­ről. Ennek ellenére a szokásos ír közvetlenséggel beszélgetett velem a magyar nyelv nehézségeiről, s akár sietett, akár nem, a célomat elértem, infor­mációt szereztem az Írországba érkezett ’56-osok­ról.


Előrebocsátom, a téma szívem csücske. El­fogultságom, esetleges túláradó érzelmeim ennek tudhatók be. Apám azon a Nyugat-Magyarorszá­gi (egykor Soproni, korábban Erdészeti és Faipari) Egyetemen tanít, amelyről 1956-ban egy egész év­folyamnyi diák távozott Kanadába, oktatóik veze­tésével, az ’56-os szabadságharc leverése után. Sopronban 1989 után minden októberben lebicik­liztem apámmal a közeli hősi temetőbe, a sopron­kőhidai börtön mellé, ahová jeltelen sírba temették a megyei megtorlások egyes áldozatait. 1989-ben – szüleim 24. házassági évfordulóján – velük együtt vettem részt az azóta már elhíresült Páneurópai Pikniken, a sopronkőhidai határáttörésen, amikor kelet-németek százai mentek át Ausztriába. Csalá­dunkban azóta is összekapcsolódik szüleim házas­sági év­fordulója, és az akkor történtek megünnep­lése, s ezt már többször emlegettem. Apu még állami kitüntetést is kapott az akkori munkájáért.


Az egész kutatómunka egy cikkel kezdő­dött, amely szerint a közeli faluban, Glencree-ben lévő régi, napóleoni időkből itt maradt laktanya egykor magyar, német és lengyel menekülteknek adott szállást. Némi inter­netes böngészés, és pár telefon után kiderült, hogy „csak” német gyerekek voltak itt, azok is rövid ideig, az Operation Sham­rock („Lóhere-művelet”) idején, 1946-ban, amikor hábo­rús árvákat hoztak Írországba Németor­szágból. Ezek a gyerekek addig maradtak itt, amíg odahaza újjá nem épült a lerombolt szülői ház, amíg meg nem teremtődtek a normális életkörül­mények. Va­gyis egyikük sem maradt tovább Írországban – tu­domásom és a feljegyzések szerint - három évnél.


De sem a Glencree Reconciliation Centre (ahogy ma hívják az épületet), sem a Vöröskereszt honlapja nem említett magyarokat. Némi tuda­ko­zódás után kiderült, hogy 1956-ban igenis ér­keztek ma­gyar menekültek Írországba, és őket a Li­merick melletti Knockalisheen nevű, egy­kori kato­nai tá­borban szállásolták el. A táborra a Shan­non reptér közelsége miatt esett a választás. Az újság­kivá­gások kötete a róluk szóló cikkeket, rövid szí­nese­ket tartalmazta mintegy 50 oldalon át: volt mi­ből válogatnom. Feljegyzéseimet megpró­bá­lom időren­di sorrendben ismertetni.


1956 novemberében a világ eseményeire ki­csit jobban odafigyelő emberek nagy része felhá­bo­rodással vette tudomásul, mit művelnek az oro­szok Magyarországon (a másik fele a szuezi esemé­nyek­kel volt elfoglalva). Az írek már az első baljós hí­rek után pénzgyűjtésbe kezdtek, a Relief for Hun­gary (Segély Magyarországnak) nevű segélyakció keretében: az egyetemistáktól a külvárosok úri­asszonyain át, a templomokban, mise után, vagy a gyárakban mindenki igyekezett pár fillérrel hozzá­járulni a gyűjtéshez. (Végül is több mint százezer fontot gyűjtöttek össze!) Az ír diákok már novem­ber 9-én felvonulás keretében követelték az ENSZ közbelépését. Az International Refugee Association (kb. Nemzetközi Menekültügyi Tanács) kérte Ír­országot, hogy segítsen a menekültek elhelyezé­sében, és a Cork Examiner nevű újság szerint Cos­tello miniszterelnök november 7-én, Tullow-ban tartott beszédében már bejelentette a menekültek érkezését. 


A segélyakció meghirdetése túláradó lelke­sedést váltott ki az írekből. (Ezt a fajta lelkes segí­teni akarást az írek ma is megmutatják minden egyes krízis alkalmával, legyen szó földrengésről, más természeti csapásról a világ bármely pontján.) Hó elején már megérkeztek Bécsbe az első peni­cillint, kötszert, almalevet és sűrített tejet tartalmazó csomagok. Innen teherautókon vitték to­vább a segélyt Budapestre. S amikor a felkelés le­verése után az emberek nekiindultak a határnak, az írek – a Vöröskereszt svájci központjának kérése nyomán – felajánlották, hogy befogadnak 1000 me­nekültet. Végül is összesen csak 535-en érkeztek, több hullámban, Írországba.


Amire megérkeztek, az írek sietős munkával felújították ezt a fura nevű elhanyagolt tábort, és ha nem is első osztályú, de a kor viszonyaihoz képest elfogadható körülmények között szállásolták el a magyarokat. (Ne felejtsük el, az ötvenes években Írország igencsak szegény országnak számított, még álmodni sem mertek a manapság megszo­kott­nak számító jólétről.)  


A tábort hivatalosan november 27-én „avatta fel” az elsőként megérkező 55 magyar. A sárgás újságlapokról az általam már csak filmekből, régi fotókról ismerős, kopott, az ötvenes évek avítt divatja szerint öltözött emberek néztek vissza rám: például Sarkadi József, 23 éves budapesti gép­szerelő, aki a felkelők oldalán harcolt; feleségével és 4 hetes kislányával menekült hazulról. 


A menekültek érkezésének hírére összegyűlt helybeliek közül sokan sírva fakadtak a leromlott állapotú emberek láttán. A magyarok tompán fo­gadták az idegen nép túláradó érzelmeit. Ők már túl voltak a nehezén…. „Olyanok vagyunk, mint a szélfújta falevelek, de örömmel érkeztünk meg a katolikus Írországba.” – nyilatkozta egyikük.  Ko­rábban a Bécs melletti Eisenstadt városka gyűj­tőtáborában az ír Vöröskereszt küldötte gyűj­tötte össze azokat, akik hajlandók voltak idejönni. 


Ezek a menekültek úgy tudták, hogy nem sokkal később majd tovább utazhatnak az úticél­ként általuk megjelölt Egyesült Államokba, vagy Kanadába. Hosszas itt-tartózkodásra egyikük sem számított. Írországról nem sokat tudtak, egyedül Ladlaf Péter Pál 37 éves budapesti lakos hallott valamit erről az országról, de az ő ismeretei is hé­zagosak voltak.


A 72 faházat több hullámban foglalták el az emberek. Másodiknak 37-en érkeztek: ismerősök találtak egymásra a táborban, a megható jeleneteket fényképészek örökítették meg. A kíváncsi ír ripor­tereknek meséltek az odahaza átélt atrocitásokról. Egy Károly nevű ember, aki egy vonatnyi mene­kültet vitt át az osztrák határon, korábban 11 évet töltött bör­tönben, mély nyaksebe láttán elrémültek az újság­írók. A legtöbben nem adták meg teljes nevüket, féltek attól, hogy ha beszélnek, az otthon maradottak fogják kárát látni. 


A rossz tolmácsolás sok félre­értés forrása volt. A nyelvtudás hiánya okozta társalgási nehéz­ségeket a Vöröskereszt által összeállított képes táb­lák segítségével oldották meg, később pedig heti tíz fontért tolmácsokat fo­gadtak. Dr. Szövesffy József vezetésével önsegé­lyező szervezet is létrejött a tá­borban, afféle nem hivatalos tábori vezetőség, amely szavazással döntötte el az egyes kérdéseket. Novem­ber 17-re már 161 ma­gyar tartózkodott a táborban.


A táborbeliek viselkedése azonban lassan megváltozott. Az eufória, a megmenekülés okozta öröm hamar elült. Elégedetlenkedni kezdtek az egyhangú ételek miatt, nehezen viselték a nedves, nyirkos ír időjárást és legfőképp a tétlenséget. Bármi­lyen munkát elvállaltak volna, de nem akar­ták őket kiengedni a tábor területéről. Nyilatkoza­tuk szerint akár takarítási munkára is elszegődtek volna, még a képzett szakemberek is, csak ne kell­jen tétlenül lézengeniük a hideg, nedves tábori épüle­tekben... Amíg lehetett, idejüket nyelvtanu­lás­sal töltötték, az asszonyoknak volt elég dolguk a mintegy 80 gyerekkel, de többre vágytak. A ma­gyarok kedvét még tovább rontotta az is, hogy egy szívbeteg kisfiú az orvosok minden erőfe­szítése ellenére meghalt a dublini gyerekkórházban, ahová állapota súlyosbodása után szállították. Vol­tak, akik az ellátás minőségének számlájára írták a gye­rek halálát – több zöldséget, gyümölcsöt köve­teltek, alighanem megunták az akkoriban még igen egyhangúnak számító ír ételeket… 


1957 februárjában újabb csoportnyi mene­kült érkezett a táborba. Köztük volt egy Izabella nevű nő, aki férjéhez akart csatlakozni. Ő –  a   há­tán a két éves kisfiával – huszonöt kilométeren át vezette vak lányát,  a határon keresztül. Ő még sze­rencsésnek tekinthette magát: kijutott az ország­ból, s idővel férje munkát kapott a messzi Íror­szágban, és ráadásul sikerült egymásra találniuk a sok szen­vedés után. 


A magyarok elégedetlenkedése hallatán az ír újságokban megjelentek a dühös hangú olvasói le­velek: mit akarnak ezek a magyarok, talán bizony tejjel-mézzel folyó Kánaánt hagytak hátra, hogy nem elég jó nekik az ír ellátás? A táborra felügyelő katonaságot a rendőrség váltotta fel, a tábor további működésének ideje alatt ők is maradtak a tábor felügyelői. A menekültek éhségsztrájkkal próbáltak tiltakozni a továbbutazásuk késleltetése ellen, amelyben 95 ember vett részt. Közülük 10 lett komolyabban beteg az éhezés miatt, őket Lime­rick-ben, a Barrington kórházban ápolták felépülé­sükig. 


Az éhségsztrájk után nem sokkal megér­ke­zett egy amerikai bevándorlási hivatalnok, aki meg­interjúvolta a menekülteket, hogy közülük hány jogosult az országba való belépésre a nyelv­tudása, szakmai képzettsége és még ki tudja, mi­lyen elő­írásoknak való megfelelés alapján. Ez némi re­ményt nyújtott az elutazni vágyóknak, akik közül többen már hazavágyakoztak Magyarországra. Pickarczyk László feleségével, Júliával, és lányá­val, Máriával a munka nyomasztó hiánya miatt hazautazott Budapestre, s velük tartott egy bizo­nyos Jászberényiné, aki maradni vágyó kamasz­lányát, Olgát hagyta hátra. Összesen 9-en utaztak vissza Magyarországra.


Az akkori újságok a menekültek minden­napjairól is részletesen beszámoltak. Nemcsak szenvedésről, elégedetlenségről, de örömteli ese­ményről is írhattak: a táborban ismerkedett össze két fiatal, Szatmári Ilona és Tenareka Sándor, akik 1957. augusztus 3-án házasságot kötöttek. Míg fen­tebb említett édesanyja hazautazott, addig Jászbe­rényi Olga maradt, és később, 1959-ben feleségül ment egy bizonyos (Cork-ból való) George Murphy-hez.


Persze, akárcsak ma a nigériai és szíriai menekültek esetében, nem minden ír fogadta öröm­mel az idegeneket. Castleconnell faluban a helyi Vöröskereszt olcsón megvehetett volna néhány György-korabeli házat, amelyben elszállásolhattak-letelepíthettek volna jó pár magyar családot. De a mintegy 300 lakosú falu megvétózta a tervet, annak ellenére, hogy sok ház üresen, elhagyatottan állt. Ki tudja, milyen előítéletek késztették a falu lakóit erre… (Mondhatni, ez már ismerős hozzáállás a mostani, szíriai menekültek esetleges letelepítése kapcsán.)


A menekültek közül sokan szerettek volna minél előbb továbbutazni az Egyesült Államokba, vagy Kanadába. De az előírások és a befogadó or­szágok hezitálása nem gyorsították meg az eluta­zást. 1957. április végére a legtöbben már meghatá­rozták, hová szeretnének tovább menni: a legtöb­ben az USA-ba kívánkoztak, később 17-en Argentí­nába utaztak a Vöröskereszt költségén, 10-en Ang­liát választották, 130 Kanadába vágyott. Ez a szám természetesen folyamatosan változott, a később ér­kező csoportok miatt. Mindenki a napokat számlál­ta, mikor mehetnek már tovább? A hivatalok mal­mai lassan őröltek, és az első ember, Ákos Sándor szerelő, feleségével és 7 éves fiával csak 1957. április 30-án, négy hónapi tétlenség után hagyhatta el a tábort.


1958. márciusában még mindig 207-en tar­tózkodtak Knockalisheen-ben. Lassan, de biztosan kezdett kiürülni a tábor. Egyre érkeztek azonban a bevándorlási engedélyek, aki akarta és tehette, el­hagyta Írországot. Időközben a táborból végül is ki­kerülve több vállalkozó kedvű magyar család vagy személy talált otthonra Írországban. Volt olyan csa­lád, akit egy Clare megyei falucska foga­dott be, ahol a kivándorlás miatt megürült házat jut­tatta ne­kik az ottani pap. Mások Dublinba kerültek, ahol például húsz ember Finglas-ban, Dublin északi ré­szén kapott lakást, négy család pedig Bally­fermot-ban telepedett le. Alacsony bérű vagy ingyenes laká­sokat kaptak, és munkához is jutottak. Tudo­másom szerint ők és leszármazottaik még ma is Ír­or­szágban élnek, bizonyára részletesen tudnának me­sélni azokról az időkről. A még táborban lévők kö­zül sokan egy Clare megyei gyárban gyöngy­fűzés­sel kerestek heti 6 fontot. 


1958. augusztus 26-ára már csak az az 50 ember maradt a táborban, akik semmilyen beván­dorlási kritériumnak nem feleltek meg, akiket úgy­mond egy ország sem akart polgárának tudni. A hatóságok hivatalosan is bejelentették, amiről addig csak pletykaszinten esett szó: hamarosan bezárják a tábort, amelynek fenntartása összességében 131 238 fontjába került az ír Vöröskeresztnek. Még többen utaztak el, és december 15-én, a tábor elő­zetesen meghirdetett bezárásakor már csak egy hattagú család, és egy 16 éves fiú marad a táborban, de ők is csak azért, mert még nem tudták elfoglalni kijelölt írországi szállásukat. Egy Palócz Erzsébet nevű asszony és Hilda nevű 11 éves lánya nem fogadták el a számukra Dublinban kijelölt lakást, mert nem volt benne az igényeiknek meg­felelő tűzhely. Később egy tűzhelyes lakást ajánla­nak fel neki Ballinacurrában, de azt sem bizonyult megfelelőnek. Az asszony és lánya tiltakozva a tábor bezárása ellen, megtagadták az újbóli távo­zást. A tábor vezetősége – mi mást is tehettek volna? – kikapcsolta a fűtést, a villanyt, így akar­ván a hölgyeket és a még ott tartózkodó hét embert távozásra bírni.  


Végül nagy nehezen nekik is sikerült megfe­lelő helyet találni, és a tábor – immár végleg és visszavonhatatlanul – 1959. február 2-án, rövid ceremónia után bezárta kapuit. A hátrahagyott használati tárgyakat, takarókat, szegényes bútoro­kat később a Vöröskereszt javára végzett aukción Limerickben árverezték el. Nem sokkal később a tábor egykori lelkésze, Kiss Gábor (már új parókiá­jából, az Ohio-beli Courtland-ből) köszönőlevelet küldött a Vöröskereszt által kijelölt táborvezetőnek. 


A tábor megbízott ügyintézője, E. Murphy, 1958. december 15-én az alábbiakat nyilatkozta az újságírók kérdéseire, hogy mire emlékszik legin­kább a több mint két éves tényke­déséből.

„A megérkezésükkor a magyarok között uralkodó tömeges hisztériára; a később Magyaror­szágra visszatérő agitátorok által használt tak­tikára, és arra a borzalmas négy napos éhség­sztrájkra, amit tévedésből hajtottak végre a magya­rok. Azt hitték, magukra hagytuk őket, elfeled­kez­tünk róluk, és egyszerűen csak fel akarták hívni a figyelmet a helyzetükre. Ostoba következménye volt ez a tömeghisztériának, és ez elkerülhető lett volna. De a legnagyobb benyomást rám az októberi fel­kelés első évfordulója tette. A férfiak és nők órákon át sírtak, dalokat énekeltek a magyar zászló előtt. Ezekre emlékszem leginkább. De most csak ki szeretném aludni magamat.”


Akárcsak Murphy úr, az írek is némi meg­könnyebbüléssel vették tudomásul a tábor bezárá­sának hírét. Hiszen a menekültek sorsa megoldó­dott, a feladatot elvégezték, mindenki új hazára ta­lált, akár Európában, akár a tengeren túl, és az ír Vöröskereszt (ismét) egy jól végrehajtott akciót tudhatott a magáénak – még a kellemetlenségek ellenére is. 


Nekünk pedig nem marad más, mint össze­hajtogatni a szürke fénymásolatokat, visszatenni az irattartóba a sietve lefirkált jegyzeteket, majd 23-án este meggyújtani egy gyertyát az egykori szabad­ságharcosok, menekültek, vagy később börtönben szenvedők emlékére.[1]"






[1] Az itt leírt eseményeket még részletesebben ismerteti Kabdebó Tamás néhány éve megjelent könyvének (Ireland and Hungary) 6. fejezete, amely ugyanezekre a forrásokra, valamint személyes ismerősei beszámolóira támaszkodva számol be az írek reak­cióiról, a lapokban megjelent tudósításokról, és a tábor életéről. Irodalmi formában pedig a Bray-i születésű Michael Collins dolgozza fel a témát, Stateless c. könyvében. Az édesanyja magyar...