2014. július 21.

Két bekezdés Ancsel Évától


"XIII.


Van egy kifogásom az atomfegyverek ellen. Nem engedik, hogy az emberölés olyan nehéz testi és lelki munka legyen, amitől hány és vért vizel az ember, de ha még rá se ránt napközben arra, hogy mit csinál, akkor legalább éjszakára lesz impotens.


http://www.independent.co.uk/incoming/article9615915.ece/alternates/w460/Malaysia-3.jpg
 ***

CLXXXII.

Még a megértésben sem árt mértéket tartani."
 
Ezekről szólt a hetem.

2014. július 11.

Sokk

... hiába állítja a könyv, hogy a légzésünket figyelve, szándékosan lassítva lenyugodhatunk, nekem sikerült mindezt elfelednem, és levegő után kapkodva kiabálnom, hogy nem, nem igaz, ez nem lehet igaz, ugye, vicc? Mondd, hogy vicc. (Szerintem az, mert kimondva a tényeket, hihetetlen.) Ültem az ágyon, kapkodva a levegőt, s valahonnan fentről hűvös arckifejezéssel néztem magam: lám, ilyen egy hisztérikus roham. Csodás. Ennyire nem bírod magad felnőttként viselni, kisfiam.

Benji meghalt. 20 évesen. Az anyja hívott fel, ebből aztán tényleg tudnom kellett volna, hiába is tiltakoztam az első mondatoknál, hogy amit a telefonban hallok, nem tréfa. Nem kegyetlen tréfa, nem teszt. Tény.

Amikor újra kaptam levegőt, erőt vettem magamon, s hívtam, akiket kellett. (Ha én így kiabáltam, mit csinált az anyja?) Hívtam, akikről gondoltam-tudtam, még nem tudják. Anyósom... V.... Szörnyű volt megmondani. Főleg anyósomnak. Ő anya, már veszített el gyereket. Ha valaki, ő tudja, hogyan érez Benji anyja.

20 évesen mit hagy maga mögött az egyszem fiú, a legidősebb unoka, nekem, a családba beházasodottnak? Például a bütykös hattyú sztorit. "Nézd kisfiú, madár!" - így a néni, a páréves Benjinek. A gyerek visszanézett, s mivel mert már akkor kiművelt emberfő volt, ezért közölte is azonnal, az idegennel: "Bütykös hattyú". 

Két éve, a locsolótúra során elkövetett csaj-ámítást, amit végbevitt, megmosolyogtuk - hogy' hódít! A megmászott partfal az ösvény mentén, a patak túloldalán, ami rendesen omlott alatta, míg a lányok izgatottan nevettek, figyeltek, fotózták telefonnal: Benji, a menő. Sérült gyermekek mellett készült ápolónak, nap mint nap olyan dolgokat végzett örömmel - s biztos vagyok benne, hogy hozzáértéssel -, amire más felnőtt vonakodva néz, hogy izé... 

Amikor először láttam, még csak amolyan szatellit voltam V. mellett, Írországba való elutazása előtti lakásavatót/búcsúezmegazt tartott, rokonok és barátok jöttek össze, senkit nem ismertem, kissé sértődötten a mellőzés miatt, a félig felújított lakásban, összetekert szőnyegek halmán ültem, körülöttem sok-sok idegen, s előttem van, ahogy a picike három? négyéves? Benjihez odahajol az uram. Csípőből. Mint óriásra, úgy nézett fel rá Benji. 

S utoljára már felnőttként láttam. Kamaszarcú felnőttként. Akinek tervei voltak, aki tudta, mit akar. Áprilisban, Budapesten büszkén mesélte róla az anyja, mit fog majd csinálni a fia, mik a tervei. Irigykedtünk, gratuláltunk. Mert valahol az ő érdeme, hogy ilyen fia van.

S ez a hülye világ nem tudja, mit veszített a halálával.

2014. július 10.

Megint szép szavakba kapaszkodom

After great pain a formal feeling comes--
 The nerves sit ceremonious like tombs;
 The stiff Heart questions--was it He that bore?
 And yesterday--or centuries before?


The feet, mechanical, go round
 A wooden way
 Of ground, or air, or ought,
 Regardless grown,
 A quartz contentment, like a stone.


This is the hour of lead
 Remembered if outlived,
 As freezing persons recollect the snow--
 First chill, then stupor, then the letting go.

2014. július 3.

Sztálingrádnál kell leszállni? Avagy Párizs, 2013. júl. 4.

Először csak magamnak akartam ezt leírni... de aztán, ahogy mostanában néztem Amanda, Louis, és az azóta megszületett kis Loic fotóit, arra gondoltam, ide is felrakom, elsősorban Emesének és Lacinak. Kicsit sajgó emlék, de azért közreadom. Így volt ez, egy éve.

"Párizs felütéssel kezdett.


A meglepően gyors megérkezés után nagyon el voltam telve magammal, hogy meg tudtam venni a vonatjegyet franciául, sőt, az olcsóbb gyűjtőjegyeket (carnet) is megkaptam, a béna kiejtésem alapján... Készültem útikönyvvel, titokban gyakorolt, kötelezőnek hitt mondatokkal, izgalommal, mert mégis, Párizs! Párizs! S eltaláltunk a szállásig, hogy az első kanyarnál egy magából drog/ital/ki-tudja-mi segítségével kikelt, a lábára és a járdára egyforma mennyiségben hugyozó fekete úriember látványa fogadjon. Mivel az uram már előre morgott, hogy izé, Párizs, és franciák - alapból utálja őket -, sejtettem, hogy itt végleg elment a kedve az egésztől.

Ő már a vonatról visszafordult volna, amikor kiderült, hogy mi vagyunk az egyetlen fehér pár a vagonban. (Azóta kiderült, az a vonat, és az Ötös számú metró híresen durva környékek felől jön Párizsba...) A környék láttán komolyan kezdtem aggódni, hogy hová is foglaltam szállást, mert ugyan a fotók és a turistás oldalak visszajelzései alapján elfogadhatónak tűnt az utca, és a szállodabelsők pedig remeknek, ezért magamban csendesen reméltem, hogy azért ha ezt a környéket kikerüljük, még jóra fordulhat a dolog. Kb. olyan helyen laktunk, mint Dublinban a Parnell (kis Afrika) street, ha valakinek ez segít. 

Közben arra is rájöttem, mitől karcsú lábú a sok párizsi nő: ennyi lépcső, mint itt a metrónál, a világon nincs. S azóta végleg megtanultam, hogy nagy pályaudvarok környékén gázos a környezet. Ellenben megfizethető a szállás :-) Valamit valamiért.


A szállodában a recepciós fiatalember – mert én a csomagomat rángattam befelé –, V.-hez fordult először, a kései óra ellenére vidáman érdeklődve (angolul), hogy V. beszél-e franciául. A nemre még vidámabban (még mindig angolul), visszakérdezett, hogy tényleg, egy szót sem? Mire az uram, akin már látszottak az ingerültség jelei, visszakérdezett (magyarul): „Te beszélsz magyarul?” A fiatalember válaszul közölte – tökéletes magyarsággal: „1981-ben születtem Párizsban.” Az állam leesett, kínomban lehajoltam a csomagomhoz, és szégyentelenül röhögtem. Olyan jelenet volt ez, mint a viccekben. Azóta is meséljük, noha nem mi jövünk ki jól a sztoriból.

A fiatalember (mint kiderült, Jean-Yves) tudott még jó pár magyar szót, sokszor volt már Magyarországon, sőt, a kis kötetet, amit írt (mert író), is ott nyomttatta. Nagyon kedves volt, segítőkész, s minden alkalmat megragadott, hogy a magyar tudását csillogtassa. Azért az érdekes és kedves is valahol, hogy egy nem túl jó környék háromcsillagos szállodájában a recepciós jó éjt-tel búcsúzik. Tökéletes kiejtéssel, akcentus nélkül. Én pedig hálás voltam, hogy nem kell erőlködnöm, hanem akad valaki, akivel angolul meg tudom értetni magam. Vagy magyarul. Rajta kívül a személyzet közül mindenki franciául beszélt, angoltudás még nyomokban sem mutatkozott.

A szoba falatnyi volt, mint a párizsi szállodaszobák általában (s ahogy az útikönyvek állítják); a wc-re ülés érdekes testtartásokat kívánt: "pucsítanom kell" panaszkodott az uram, de legalább nyugodtan aludtunk. Legalábbis én. V. sötét gondolatait az egészről majd megosztja valahol, ha valaha is rászánja magát, hogy a jobbára feszültre sikerült két napunkat megörökítse az utókornak. 


Reggel verébcsiripelés ébresztett, ami szokatlan volt a fülemnek a csendesebb kertünk után. Nylonzacskóba pakoltam a sütiket, a csomagolóanyagokat, s hosszan agonizáltam a tükör előtt, hogy az esküvőre most kiöltözzek-e, szép fehér blúzba, vagy a várható leizzadás és bosszankodás miatt inkább ne is törődjek ilyesmivel. Mert Párizsban meleg volt, rendes nyári meleg. Az „egye a fene az egészet” döntésem végül is jó választásnak bizonyult, mert alig két órával később ott ültem egy taxiban, ölemben a kissé bizonytalanul viselkedő háromszintes tortával. A teniszpóló tökéletes volt az alkalomra, még ha ki is vírítottam a vendégseregből.

Mint kiderült, a szép boulevard de Clichy rossz végén szálltunk le, mennünk kellett visszafelé egy darabot, elhagyva magunk mellett a Moulin Rouge-t, és még egy vizelő embert (nem értem, kb. három méterre a nyilvános WC-től), valamint a valóban ijesztő mennyiségű kutyaszart, hogy Amanda és Louis Montmartre szívében lévő lakásához jussunk. (Az útikönyv állítja, hogy a párizsi járdákat erőst takarítják, és mossák, és büntetik a kutyaszart fel nem takarítókat, hát, ez a fák szegélyezte sétányokra nem igaz, kérem.) Útközben egy kis piros épületre csodálkoztam rá, s ahogy néztem felfelé, rájöttem, hogy a Moulin Rouge-t látom. Nahát. Pillogtam, ez hát a Pigalle, ahol egykori példaképen, Francois Truffaut felnőtt.

Amikor a megfelelő házszám elé értünk, tipikusnak nevezhető többemeletes házzal találtuk magunkat szemközt, amit korábban már a Google Streetview segítségével megnéztem magamnak: kis, két boltbejárat közé szorított ajtóval, kódos kapu, csengővel. Bent a csöpp  lakásban (újabb lépcsőhegyek!) már folyt a nyüzsgés, éppen készült a menyasszonyi make-up, miközben a vendégek koktélokat nyomtak az arcukba. Hamar megtanultam a jövőre nézve, hogy ha még csomagolni is kell a sütiket, akkor jobb nekem, a sütikészítőnek gondoskodni a szalagról, s nem a stresszelő menyasszonyra hagyni a feladatot, mert a csomagok felénél kifutottunk a készletből. Minden olyan sebtében összedobottnak tűnt, pl. a tortát Amanda előző este fejezte be, nem kis aggodalom és kapkodás közepette. Azt mondom, hogy sebtében összedobott, de igen-igen egyedi volt az egész. Ekkorra már nyugodt volt, barátai állítása szerint, én pedig folyamatosan ismételgettem magamban: Párizsban vagyok, ez egy roppant bájos és egyedi esküvő lesz, a kutyát nem érdekli, hogy nem vagyok kiöltözve, és a körülöttem lévők érdekes, és kedves emberek. 

Főleg Georgia, a vőlegény húga és Jenny, Amanda barátnője maradt meg bennem, az előbbi mosolygós türelemmel tette a dolgát, az utóbbi úgy tűnt, egymaga kézben tart mindent, és mindenkit. Körülöttünk egy Dakota.D nevű fotós srác kattingatott, úgy tűnt, minden kis részlet megörökítésre kerül, azóta láttam a fotókat, nagyon jók, illenek a rendezvény szelleméhez.

Georgia - még nem talpig pirosban - csomagol. Érdekes pólója van...

Tekintve, hogy dolgozni jöttem, no és a hőség miatt, nemet mondtam a koktélra, és csomagolni kezdtünk. A csomagolás közben néhány polipkar és mókusszem megadta magát ugyan, de időre végeztünk, miután felhasználtunk minden, a lakásban még fellelhető szalagot. Jenny karjára kapta a virágokat, V.-re bíztam a csomagolt sütikkel teli szatyrot és virágkosarat – ő korábban előzékenyen kiült a lépcsőfordulóba, hogy ne foglaljon helyet a csöpp lakásban. Minden aggodalmamra azt felelte, nyugi, ide te dolgozni jöttél, csak csináld, amit kell, ebből azt a következtetést vontam le, hogy elül csendben, amíg én befejezem a csomagolást. A torta cipelését elvállaltam én, odaöleltem magamhoz, megtámasztva a pocakomon, remélve, nem mozdul el, s nem ejtem le. 


Ugye, nem?

A sürgő-forgó utcán taxivadászat, sehol egy szabad kocsi. Annak ellenére, hogy többen állították, taxit fogni egy párizsi utcán sosem probléma. Végül a már enyhe pánikban lévő Jenny talált egyet, ami elvitt minket – az egyre elegánsabb negyedeken át – az ír kocsmáig, ahol az esküvő utáni állófogadás volt. (Kiderült, tiltakozó felvonulás volt valahol, bedugultak az utak itt-ott, ezért nem jött felénk taxi.) A torta csak egyszer indult meg az ölemben, nem volt eléggé a talapzatára ragasztva. A cukormáz kezdett puhulni a melegben, ha óvatosan hozzáértem, éreztem, mind jobban ragad. Azt is éreztem, hogy még a térdem alatt (is) izzadtságcseppek szaladgálnak lefelé, ekkor már tudtam, hogy aligha az első sorban fogok tapsolni a menyasszonynak.


A kocsmában előkészítettük még a húsos hidegtálakat, s a varázslatos gyorsasággal piros ruhába átöltözött Georgia társaságában megindultunk a színhely, egy galéria felé, a rue de Rivoli-ra. Georgia kecsesen kapaszkodott apró fejdíszébe (mint megtudtam, angolul hair pacifier-ernek hívják az ilyesmit), és bámulatos egyensúlyról téve tanúbizonyságot, megindult a galéria felé, magas sarkú cipőjében ügyesen, csípőringva kerülgetve a sűrű tömeget. Az utcát turistás boltok, és a Louvre szegélyezi, valamint koldusok, akiknél mindegyiknél volt egy (alvó, tán bealtatózott?) kicsi állat, hogy az adakozókat még több fillér odadobására bíztassák. Mindegyiknél SVP (sil vous plait) és manger (menhelyre kell a pénz?) szerepelt a táblájukon. Egy bolt bejáratában két elegáns úriember álldogált, unottan dohányozva, amikor megláttak minket, vagyis az elől suhanó Georgiá-t, hirtelen szájukba kapták cigarettájukat, és megtapsolták, ahogy elringatózott előttük. „Jobb, mint a fütyülés” – jegyezte meg az uram. Máshol talán hímsoviniszta disznó-t kiáltott volna a csipőt rengető hölgy, de Georgia ügyet sem vetett rájuk.

A galéria előtt hangos örömsikolyokkal találtunk egymásra rég, és kevésbé rég látott kollégákkal. Ott volt Bridie, az ausztrál volt kollégám Perth-ből, Anna-Klara Malmö-ből, Ingrid Dublinból, a nagyon tetovált ír Sarah, aki a make-upért felelt, később befutott Tim, Paco, Elena és fotós férje, Carl.

Odabent kaptam programot (Amanda és Louis fiai rajzolták és írták), aztán felhangzott a zene, aztán Amanda leereszkedett az emeletről, a csupa pirosba öltözött koszorúslányai kíséretében. Louis fia Taian, és Amanda fia, Finn voltak a gyűrűhordozók. Szövetből varrt epres-habos pavlova tetején pihentek a gyűrűk. A beszédek itt-ott igen spontánra sikeredtek, de azért sikerült pár könnycseppet kicsalniuk a közönségből. Illetve belőlem. Elena férje, Carl sokat fotózott, már ígért egy másolatot a képekből.A sajátjaimból párat felraktam a Facebook-ra.



Főleg Louis apja mondott megható beszédet a fiának és Amandának címezve (lásd fent), az nagyon kedves pillanat volt, amikor a majdnem két méter magas Louis megölelte hasonlóan szálas papáját. Az egész esküvő, az ismerős zenész erre az alkalomra írt dalától kezdve annyira Amandás volt, hogy még. Idővel be kellett húzni a galéria ajtaját, hogy vadidegenek ne tévedjenek be, de még azután is volt, aki orrát az üveghez nyomva bebámészkodott, hogy aztán elújságolja a kint állóknak: odabent két ember köti egymáshoz az életét.

Az ifjú pár a galéria előtt. A házszám sejthető, ugye?

V. evett volna már valami rendeset, éhes volt, én ellenben a kocsmába vágyódtam, a többiekhez. Elmentünk hát oda, s mint kiderült, elsőként, korán érkeztünk, mert még volt fotózkodás is a Tuileriák kertében. V. végül megállapodott a szendvicseknél, én Anna-Klarával és Paco-val beszélgettem. Eljött az ideje az első sörnek és az egyik sokknak: kerek 7.50-et fizettem egy pint sörért... 

Sütijeim, és a hozzájuk csatolt hamísítatlanul amerikai cseresznyés pite receptje a kocsmapulton

  Amanda, a közel két méter magas férj, Louis, és én, hétköznapiba öltözve, e nem hétköznapi napon

Az uram belült egy sarokba, mert nem ment neki a csevegés, ezért inkább úgy döntöttem, egye a fene az ünnepet, menjünk ebédelni, aztán haza, mert este vár minket az autós túra, amit még Dublinból foglaltam le, egy újságcikk alapján kitalálva magunknak ezt a programpontot. A legtöbb étterem délutánra bezár, mondta az ír bárpultos, készülnek a vacsorára, de a közelben mondott egy kávézót, ahol volt kaja és, ami a lényeg, angol menü. Utána pedig hazametróztunk a fullasztó melegben a szállásig. S mint kiderült, nem Sztálingrádnál kellett leszállni (az egyik metrómegálló neve), hanem a République-nál, de természetesen elsőre elnéztem a megállónkat...

Aludtam, amíg el nem jött a túra ideje. Valahonnan a közelből hangos zene áramlott be az ablakon, aggódtam is rendesen, hogy nem lesz éjszaka nyugalmunk. Később kiderült, hogy a közeli amerikai kocsmában ünnepelték üvöltő Elvis-dalokkal a július 4.-ét, de mire felébredtem, már csend volt. Állítólag erre odafigyelnek Párizsban, hogy ne legyen a bárokból hangosan kihallatszó zene este, s ne zavarja a szomszédokat.

Pontosan, a megbeszélt időben megérkezett a kis 2CV, és Stephen (vagy Stefan? Steven?), az idegenvezetőnk. Kifogástalan angolsággal beszélt, és remek túrát adott. A kocsi vászonteteje le volt hajtva, s riasztóan hangosan rötyögő motorral húztunk ki a keskeny utcából... Kérdezte, mit láttunk eddig Párizsból, mondtuk, semmit, ő pedig erre alapozva eldöntötte, hogy megmutat mindent, ami egy órába belefér. Úgy beszélt minden épületről, városrészről, nevezetességről, hogy abszolút személyre szabottnak éreztük a túrát. Lehet, hogy több tucatszor adta elő már, mégis spontánul, közvetlenül, akkor és ott születettnek hangzottak a mondatok. Remek volt, remek! Ami különösen megragadt bennem, az az, hogy éppen ment le a nap, bearanyozva mindent. Ott volt előttem az eddig csak képen látott párizsi "skyline", kis felhőcskékkel, aranyszínű körvonalakkal, ahogy könyveken leírták róluk, ahogy a csábító regényekben lehetett olvasni róla. Óóóóó. S egyszer csak, a folyótól délre egy szép boulevard-on virágzó fák alatt autóztunk, s a virágok illata mindent betöltött, de sajnos, nem emlékszem az út nevére. Talán magasra felnyírt hársfák voltak...? Annyi érdekes információt kaptunk, feldolgozni is alig lehetett. S közben suhantak el mellettünk az épületek, a híres galériák, épületek, a történelem, s a padokon mindenhol alvó emberi roncsok. Amire az itteniek, vagy az itt élő külföldiek csak a vállukat rántják, hát igen, vannak csavargók, igen, bárhol, még a legjobb negyedekben is.

Idegenvezetőnk saját bevallása szerint ezt a munkát csak találékony vezetési módszereket alkalmazva lehet csinálni, így volt néhány hajmeresztő pillanat. Például amikor teljes sebességgel behajtott a Diadalív alatti körforgalomba, lazának titulálva a forgalmat, én pedig határozottan emlékszem, hogy  egy autó a bal oldalunkon erősen fékezett... Kapaszkodtam, és elnyomtam a torkomban egy jókora sikolyt...

A Diadalív tetején tenger turista, fejeik egy plusz sor ballusztrádot alkottak a korlát felett. Fogalmam sem volt, hogy fel lehet menni oda is...


Vezetőnk, amikor a feltorlódott kocsik között szinte elfurakodott, át a két sávon a keresztutca felé... S egy másik kis 2CV-vel is találkoztunk, azt egy lány vezette...

Mindent láttunk, amit kellett. Megálltunk a Trocadero és az Eiffel-torony között. HATALMAS! A Trocadero felől szüntelenül villogtak apró villámlásként a vakuk a torony felé. Ekkor már erősen sötétedett, de egyre csak mentünk, mentünk. Végül másfél óra lett az egyből, s nagy-nagy hálával eltelve értem vissza a hotelhez, Jean-Yves jóéjszakájához. Szép ez a Párizs!

***

Aztán másnap reggel vissza a morózus kedvbe, mert V. nagyon nem akart sétálni, felajánlotta, hogy a hotelben megvár. Végül durcámnak engedve eljött velem - valójában féltem volna egyedül elindulni, pedig...! -, sétáltunk, fagyiztunk (vodka, lemon sörbet, remek!), undok francia pincérrel találkoztunk, konyhaboltban vásároltunk, míg ő végig merevkedett, utálta a várost. Joggal, a pincérek tényleg akkora fafejek, mint a szóbeszéd állítja, azóta olvastam, a kormány brosúrákban adta tudtukra, hogyan kell a kedves külföldi vendéggel bánni. Amanda mesélte is, hogy az ő munkahelyén is osztottak ki brosúrákat, hogy tudja a személyzet, mit kell csinálnia. Őrület!

A konyhaboltot semmiképpen sem akartam kihagyni. Vagyont költöttem az inkább raktárra emlékeztető DeHillerin-ben, s noha az eladó a szemüvege fölött először végigmért, majd közölte az árat, angolul, a drága, hátha elájulok, csakazértis vettem két "keltető" kosarat, amilyen a kovászos kenyérhez KELL. Majd leírom az adóból, anyátok. S igen, sikerült vennem Eiffel-tornyos kiszúrót is, ott örömködtem a bolt közepén, amikor megláttam a többiek között. A boltban kellemesen hűvös volt, jobbára külföldiek ődöngtek, nyilván olyanok, mind én, akiknek majd emlék lesz ez a vásárlás. Nyomakodtak a keskeny átjárókon a magasra felnyúló polcok között, tapogatták a kirakott cuccokat - úgy tűnt, nem is bolt, hanem kegyhely ez. A kártyámmal akadt némi probléma, éreztem, megint megindulnak a hónom alatt a cseppek, ha itt most nem tudok bevásárolni, miután V.-t elrángattam ide, hát levetem magam a Szajnába De aztán rendbe jött a gép, kerregett szorgalmasan, és boldogan jöttem ki a szatyrommal.


Csak sejtem, Párizsban hol ittam ezt, de korábban, a Pireneusokban tett túránk során, a Cirque de Gavarnie-hoz közeli hegyi szállóban volt szerencsém e sörhöz. Szükségem volt rá, az biztos :-)

Kódorgásunk közben a híres-hírhedt La Halles piac előtt sétáltunk el, megláttam egy táblát, amely fent említett rendezőmről, példaképemről, Francois Truffaut-ról elnevezett médiatár felé mutatott. Ah. Később, séta közben, a Pompidou központ színes csövei jelentek meg két épület között. Sétáltunk a szigeteken, megbámultuk (szigorúan kívülről, mert elijesztett bennünket a turistasor) a Notre Dame-ot, a mögötte lévő kertbe tévedtünk, fotók, aztán eljutottunk a szállásunk felé lévő csatorna partjára, ahol ebédeltünk - megint morgás a kajaválaszték silánysága miatt) -, folyt az élet, gyűlt bennem a sok-sok apró, villanásszerű élmény, amitől Párizs Párizs, amitől nő az ember gyomrában az érzés, ide visszajönnék! 

Aztán az egyre lepukkantabb negyed felé közeledtünk, kész, ennyi volt, pakolás, kicsekkelés, Jean-Yves sehol, a tárolóba rakott csomagokat aztán magunk után rángatva irány megint a metrómegálló. A Gare de L'Est? Gare du Norde?-nál (már nem emlékszem) kis kóborgás, a már megvett jegyekkel a kezemben tétováztam, hogyan is jutnánk a reptérre vezető vonathoz... Mert előttem lendülő kapu, ami mögött további jegyváltó automaták, ahhoz kellene hozzáférnem, na de hogyan? Az információs fülkében ülő ember már az előttem sorban álló nővel is elég emelt hangon beszélt, de más nincs, odaléptem, miközben jött egy kis csaj, feliratos pólóval, amolyan "Segíthetek" szolgálat lehetett, de elintettem, hogy kösz, itt a fülkés ember... Aki szigorúan franciául KIABÁLVA felelt minden erőlködő, izé-nem-beszélek-franciául feltett kérdésemre... Itt fogott el az a V.-t már sok éve markában tartó ingerültség a franciákkal szemben, hogy VAZZE? hát nem hallod, hogy nem  beszélem a nyelvedet, te setét paraszt??? Végül, amikor már elküldtem valahová, szégyentelenül és angolul, akkor integetett, hogy csak menjek át a kapun, nem gond, és ott vehetek további jegyet... de addigra már utáltam a fejét erősen. Az övét és az összes franciáét. 

A reptéri becsekkelés csak fokozta ezt az érzést. A "csigalassúság" nem elég erős kifejezés arra, amit ott folytattak. Már az előttünk álló, pihekönnyű kis úticsomaggal sorakozó, nyilván sokat látott és tapasztalt üzletemberek is elvesztették a türelmüket a tetüként araszoló sor miatt, a pult mögött töketlenkedő (francia) alkalmazottak gleccserlassúsággal végzett munkája láttán. Komolyan nem tudom, hogy működhet ez az ország! Unalmunkban a mellettünk tengernyi csomagjaikat kézzel befóliázó, jobbára Afrikába tartó utasokat néztük, s próbáltunk erőt venni az ingerültségünkön. Amikor végre - VÉGRE! - a becsekkelés megtörtént, erős fogadalmat tettem, hogy legközelebb ide egyedül és kötélidegzet birtokában jövök el. 

Mert azért mégis, Párizs, az Párizs. Megér egy misét, megér egy ingerült férjet, megér egy bunkó információs hivatalnokot, és megér egy pult mögött tehetetlenkedő tetüt. Mert szép, mert vannak ott élő ismerősök, Jean-Yves-ek, Steven-ek, Eiffel-torony, múzeumok, kis kávézók, boltok, csatornák, épületek, mert van látnivaló, s mert gyönyörű!

Néhány fotó:



 Hogy is mondta? "Ike, ma beleköptem a Szajnába?" Bizony, beleköptem.



E. Dehillerin, a legendás konyhásboltja. Amikor kovászos kenyérrel kínlódom, vagy az ő, vagy Bertinet tésztakaparóját használom, nosztalgiázva. Hová el nem jutottam!


 Ne tévesszen meg bennünket az angol felirat, itt nem beszélnek angolul.
A kis korzikai

***
S végül, egy kép: Amanda és a fia, Loic Tudor.


2014. június 30.

Sürgő-forgó nyári napok

A hét sok munkával telt el, s júliusban a munkamennyiség még szaporodik. Két nagy esküvői sütimegrendelésem it lesz, a harmadik még alku tárgya. A piacra többet kell sütnöm, pár tag nyaraéni ment, s szépen felosztottuk egymás között a sütnivalókat. Amióta 50 éves volt a piac - s az ünneplésnek nagy híre ment, és igen jó visszhangja van -, mindent eladok minden hétvégén. Kétszer annyit sütök, mint máskor, s mind elfgogy, hurrá! 

Múlt hét elején személyre szabott mézesházat készítettem, egy esküvőre, aztán utána Susan férjének a születésnapi tortája várt rám. Mindezt tetőzte, hogy Yasemin gyakornoki ideje is lejárt, mától elvileg nincs segítségem. Kilég-belég, megoldom, próbálok nem pánikolni, hiszen elkészülnek azok a torták, "csak" túlórázni kell.


Susan Elvis-es fekete-fehér tortát rendelt. A kis ezüst csillagokat magánszorgalomból raktam rá, amikor V. mondta, hogy túlságosan temetői hangulatú a torta.

Trish-től kaptam egy könyvet, ő esküszik rá: "Mindfulness on the go", Padraig O'Morain könyve, csupa praktikus tanáccsal, hogyan tegyük életünket könnyebbé és stresszmentesebbé egy kis oda-, és befelé figyeléssel. Ezt most nagyon leegyszerűsítem, de úgy tűnik, mindennek a titka a légzésünk lelassítása, odafigyelés, környezetünk, saját testünk figyelemmel tartása, az általunk megváltoztathatatlan dolgok feletti töprengés feladása. Érdekes dolgokat ír, némelyik sora nagyon szíven is ütött, az egyik fejezet közepén azt vettem észre, hogy csorognak a szememből a könnyek: te jó ég, az a ráébredés, hogy pontosan ezt csinálom rosszul, saját magamat hergelem saját magam ellen...! Úgyhogy most próbálok odafigyelni.

Most már csak a lustaságra kellene megoldást találnom :-) Tegnap gyakorlatilag semmit nem csináltam - azzal érvelve, hogy szabadnap van, többször is lefeküdtem szunyókálni... Még a kiskertbe sem mentem ki, a "külső birtokra", ahogy V. nevezi, pedig eléggé rászoktunk, hogy esténként kimenjünk kicsit, locsolni, vagy csak úgy. Szombaton pl. kigazoltam az összes ágyást, kiritkítottam a retkeimet, letördeltem a fölös hajtásokat a paradicsomok hónaljából, s ott tettem-vettem, amíg meg nem érkezett az első, még  ismeretlen, telepi kisgyermekes család, akikkel nem igazán volt miről beszélgetnem, inkább eljöttem.

A belső birtok pedig most már megtelt paradicsommal, és paprikákkal, valamint pár csilinövénnyel. Elég bizonytalanul áll a lábán ez a csupa műanyag építmény, a biztonság kedvéért madzaggal összehúztam az oldalait, nehogy szétessen. Idővel majd a falhoz is hozzá erősítem, mert szerintem nem élne túl egy nagyobb szélvihart.


Meglepő módon a benne rejtező paprikák/csilik sokkal jobban néznek ki, mint azok, amelyeket a külső birtok fóliasátrába kiültettem...


 A fenti retkek rekordidő alatt kihajtottak, s nőttek meg akkorára (ritkitás ellenére), hogy most már a nagyobbakat kihúzogatom, és azon mód meg is eszem :-) A cserépbe galamb ellen raktam fel ezt a vázat.


Elképesztő gyorsasággal fejlődnek! Hét elején elmentem kedvenc kertészetembe (elvileg egy bizonyos rózsatőért, de nem volt nekik), ahol kaptam gömbölyű retek magot, úgyhogy készen állok arra, hogy változatos formájú retkekkel lássam el magunkat. A külső birtok fóliasátrában a paradicsomok óriásiak, a salátautánpótlás szépen fejlődik, a két futóparadicsom, amit vettem, pedig nagyon sűrűn meg tele van virágokkal. Öröm belépni a zöldbe! Egyik tagunk ismerőse nagy gránitköveket hozott a kertjéből, körbe lerakták, V. elnevezte Stonehedge-nek, a hedge (sövény) szó alapján, s hamarosan feltöltik földdel, és lehet bele ültetni...

***

Amióta Budapesten színházban voltunk barátainkkal, nagy kedvem támadt itt is sűrűbben színházba járni, így már kétszer is voltunk Trish-sel a Gaiety és a Bord Gais színházakban. Az első John B. Keane Moll c. darabja volt, humorosra szabott társadalomkritika. Inkább talpsimogató volt a humor, mint hangosan nevetős, de jól szórakoztunk. Ez után a darab után történt, hogy Trish hazafelé a kocsiban tőle igen szokatlan módon beszélni kezdett arról, hogy milyen változásokat tapasztalt magán a fent említett könyv hatására. Sok olyan dolgot elmesélt, amit talán egy éve még nem említett volna meg, holott eddig nagyon sűrűn elmondta/ja, mennyire jó barátnak tart minket V.-vel. Csak éppen a bizalmas dolgokat nem lehet előtte emlegetni, szinte lemerevedik, ha olyan téma kerül szóba, ahol ő - szerintünk - meghúzza a határt. Most volt, hogy döbbentem hallgattam, mert a bizalmas közlések egész sora elég váratlanul ért. Még sosem beszélgettünk ilyen őszintén - és főleg ilyen hosszan! - belső testi és lelki dolgainkról. Amikor hazaértünk, fél órát ültünk a kocsiban a ház előtt, még mindig beszélgetésbe mélyedve. Elbeszélése után arra gondoltam, hogy ha ő képes elolvasni egy ilyen - általam elsőre valószínűleg "New Age crap-nek" titulált - könyvet, akkor nekem sem árthat. S valóban. Ha kicsit is nyugodtságot ad, és segít megőrizni stressz esetén a hidegvéremet, akkor már megéri elolvasni.

Tegnapelőtt pedig egy Agatha Christie-darabot láttunk. Komolyan azért mentem el rá, hogy szép angol kiejtést halljak! Sajnos, Poirot akcentusa eléggé el volt túlozva, és gyakran néztünk egymásra, mit is mondott?! De kellemes este volt megint, s amint jöttünk ki a színházból, a kései lemenő nap utolsó, naracsos, arany sugarai köszöntettek minket. A Bord Gáis-színház (hogy' lehet egy színházat a gázművekről elnevezni??) előtti vízgyűjtő medence szinte ragyogott, a környékbeli lakótömbök fényei egymás után gyulladtak fel, a vendéglők előtt még kint ültek az emberek, zajlott az élet.. Már ezért megérte elmenni oda, hogy gyönyörködhettünk ezekben a fényekben. Igen furcsa, az ember, vagyis én, mindig ugyanazon a környéken mozog, ugyanazokat az utcákat járja, s rá kell jönnie, hogy vannak más környékek is, más lakónegyedek, ugyanolyan szépek, vagy még szebbek.... hogy van élet Bray-en kívül is! Mennyi mindent nem ismerek, nem láttam, mert folyton ugyanazokon a körökben mozgok!

2014. június 22.

Piaci születésnap

Múlt hétfőn megint hanyagoltam a komolyabb sütést, inkább kertészkedtem, házimunkát végeztem, válogattam a fényképeket a hétvégéről. Múlt szombaton ünnepelte a piac az 50. születésnapját, amire sikerült egy igen béna "piruló citromszelet"-et készítenem. KI akartam rukkolni valami szokatlannal, s eszembe jutott, hogy Chili és Vanília a híres citromos szeletét megcsinálta piros változatban is. Málnára emlékeztem, azt passzíroztam a citromlé mellé, sőt, még a nagyon finom (francia tartósított) málnapüréből is raktam bele, amit egyébként bonbonkészítéshez tartogatok. (Mint számos "projektem", az is várat magára.) Miközben egyszerre próbáltam előkészülni a scone-sütéshez, a citromos szelet alsó rétegéhez, s vadul Facebook-oztam egy remek új receptről (khm),  utóbbiba véletlenül fele annyi vajat raktam, mint amennyi kellett volna. Kőkemény lett az alsó réteg. Aztán, amikor a szép, valóban piruló süti kikerült a sütőből, és újra elolvastam a róla szóló részt Chili blogján, akkor jöttem rá, hogy ribizlivel kellett volna készíteni... Ahogy ő is írta, málnával édes lett, túl édes. V. ugyan megette, ami maradt a születésnap után (s jócskán maradt), de legközelebb vagy ribizliből, vagy piszkéből fogom készteni, sőt, talán a rebarbarásat is kipróbálom.



Főleg azért akarok újítani, mert egyre keményebb a verseny a kávézók között. A Slice mellett, mondhatni a sarkon túl, nyílt a Love Supreme kávézó, ahol a sütik nagyon finomak, csinosak, jobbára fűszerekkel és virágokkal készülnek, illetve a díszítésük is nagyon ízléses. A Wild Flour sütöde készíti ide a sütiket. Miceal hozott egy dobozzal, alaposan megkritizáltuk a kis "bun"-okat, s azóta is jár az agyam, hogy hogyan lehetne új dolgokat elsütni az Üzemben. Főnököm mostanában mindent szirmokkal dekorál, én inkább a receptekre helyezem a hangsúlyt. A Facebook-on már alaposan kitárgyalt epres, sajtkrémes torta igen nagy siker volt, pénteken már Chilii és Moha javaslatára fele annyi cukorral sütöttem meg, mint a recept mondja (V. mondta is, hogy elég édes). S másféle bogyós gyümölcsökkel szeretném elkészíteni. Claire rendelt csütörtökön cseresznyét, pénteken azt sütöttem bele. Siker volt, mire jöttem haza, már csak egy szelet maradt az első tortából. Igazából csak péntekenként van időm újdonságok kipróbálására az Üzemben, mert addigra  lemennek a hétközbeni nagy megrendelések, és ha éppen nincs nagy mennyiségű lesütendő/dekorálandó torta szombatra, akkor tudok mást is sütni, mint a megszokottakat.

Katie közben felmondott nálunk, hüpp-hüpp, s keddtől egy felújított hotel kávézójában dolgozik az O'Connell Street északi végében. Felmondása alkalmából utolsó munkanapján új frizurával érkezett, ami nagyon felnőttessé tette kedvesen lányos arcát. Sajnálom, hogy elment, de jól tette: rendszeres lesz a munkaideje, nem kell két kávézó között pingponglabdaként pattognia, és közelebb is lesz a lakóhelyéhez.

***

A piaci születésnapot kellő lelkesedés, szarkavarás és kapkodás előzte meg. Az utolsó piaci meeting-en (két héttel a rendezvény előtt!) egyes tagok teljesen új javaslatokkal álltak elő, hogy ez kellene, az kellene... s nagyon keményen kampányoltak, hogy az legyen, amit ők kitaláltak. Van egy mag, akikkel nem érdemes ellenkezni, nem vezet semmire. Éreztem, ahogy a szívem a gyomromba süllyed, s megy el a kedvem az egésztől. Hol voltak ezek a javaslatok az elmúlt fél évben? Hol voltak, amikor összejött az egész tagság, és mindenki bedobhatta az ötleteit?! Egészen más lett a program, mint amiben megegyeztünk. A pár tálca süti helyett lettek meleg falatkák, bor, ingyen kávé-tea, külön catering személyzet és számos felszólaló. Ami remek is volt, így utólag visszanézve, DE miért két héttel előtte jönnek elő az ötleteikkel?

Mindegy, megtörtént. A pénztárosunk fia (a catering-es), két alkalmazottal érkezett, miniszendvicseket készített, apró falatkákat raktak tálcákra, kedvesen kínálták a bort (délelőtt 11-kor, hm), a sütiket, én pedig a tea/kávé főzésért voltam felelős. Hatalmas, hordozható bojlerben forrt a víz a teához, és termoszokban állt a kávé, amiket Sarah, az elnökünk lánya szolgált fel a piac épülete előtt emelt sátorban. Igazi team-ként dolgoztunk össze, ő kint az épület előtt szorgoskodott, én bent. De ez azt eredményezte, hogy nem tudtam a vendégekkel csicseregni, beszorultam a konyhába. 

Piacnyitás előtt a falakat feldíszítették a piacról szóló újságkivágásokkal, fotókkal, és kézről-kézre járt az Irish Times aznapi száma, aminek magazinjában szép írás jelent meg fotóval a piacról.


Kb. 150-200 ember jött el, régi piaci tagok, rokonaik, minden kaja elfogyott, a bor fele úgyszintén, s kivételesen mindent eladtam!

Csak 11-kor, a beszédek és a tortafelvágás idejére sikerült leállnom, azon túl az egész rendezvény számomra merő rohangálás volt, a zacc-és teafilterszagú kiskonyhából, ki az épület elé, és vissza. Úgyhogy inkább jöjjenek a fotók:


 Catherine (titkár) a miniscone-okat lekvározza.Előtérben a nyomorultul sikerült málnás szelet.


 Betty (elnök), s a helyi nazarénus közösség egyik oszlopos tagja, interjút ad.


 A kávéra váró hölgy Niall Sweeney mamája, aki a Pony Design tagjaként az Üzem arculatát tervezi. Niall a főnököm régi barátja. A mama pedig régi vevő a piacon. A világ bizony kicsi! Kiszolgálásáról Sarah gondoskodik.


 A négy, még élő alapító tag felvágja a tortát.


 Willie. Nemrég megkaptam tőle az új virágkosaraimat!


A bál után... Már üres a sátor, hazamentek az ünneplők.

A születésnapi "buli" hatása most szombaton is érződött. Mit nem tesz egy kis hírverés, édes Istenem!  Rengeteg új arc tűnt fel, 11 felé már alig volt valami a pultokon, volt olyan kliens, aki bosszankodva vette tudomásul, hogy lemaradt kedvenc termékeiről, mert a korábban jövő "újak" megvették... Zárás után is csak jöttek egyre az autók, családok, párok, fiatalok, biciklin... Megint mindenem elfogyott. Sajnos, a jövő heten igen sűrű lesz, de azért megpróbálok erőt venni magamon, és extra dolgokat készíteni, nem utolsósorban azért is, mert hárman is szabadságon lesznek, és pótolni kell az ő süteményeiket is...

2014. június 16.

Történelem

25 éve én is a Hősök terén voltam, az egyetemről busszal mentünk fel. Két egyetemi ember vitte a koszorút, a róluk készült újságkivágást ma is őrzöm, itt, a kihozott régi naplómban. Sajnálatos módon aznapról keveset írtam, csak annyit, hogy megható, felemelő nap volt (nagyon sokat maszekoltam, gyűjtöttem a pénzt a londoni útra, az vette el az időt a részletekre kiterjedő írástól). 

Apám ott állhatott a koporsó mellett - azt hiszem, élete egyik legnagyobb megtiszteltetésének tarja ezt azóta is.

Este a tévében néztük, hogy hol a Sopron tábla, kivehetők-e az alatta állók arcvonásai. Többek között anyámé.

Micsoda év... Június 16. előtt volt Tiananmen, aztán jött augusztus 19, a határáttörés napja... Majd jött szeptember 11., ami akkor még egyszerűen csak szeptember 11. volt és nem "nájnileven" - az volt az a nap, amikor Londonba utaztam. Aztán decemberben jött a román forradalom.... "Maradj, ha bármi történne" - írta apám. Micsoda év volt, történelmileg, s a saját "történelmemet" illetően is. Nagyon sok minden akkor kezdődött el számomra, számunkra. Ma is odakapom a szemem, ha meglátom valahol az évszámot, újságban, könyv elején, bárhol. Olyan lett, mint '45, '56, '67...