2015. március 30.

Nagyhét

Felemásra sikeredett ez az utolsó márciusi hétvége, zűrösre a péntek... Megint olyan sírós-lélegzetkapkodós-ökölbeszorulósra, utáltam. Pedig minden jel arra mutatott, hogy rendbe jönnek a dolgok az Üzemben, de nen, a péntekek gyűlöletesek maradtak. Pedig hét közben két diadalom is volt: az O'Brien Könyvkiadó rengeteget Twittelt, Facebook-ozott a nekik készült könyvborító-sütikről, egy író is dícsérte őket, sőt, elmesélte, hogy a mamája többet haza is vitt a partiról... Aztán tortát sütöttem még a női rögbiseknek, akik most lettek elsők az európai női rögbiversenyen. A piac is remekül ment, eladtam az összes (mind az ÖT!) kenyeremet, a színház (jaj, a színház!) remek volt, de a Virágvasárnap már munkával telt. Ma Londonba utazik száz süti, de mivel elfoglalt voltam a héten, és a vevő is bizonytalankodott, hogy mennyit és mit rendeljen, az utolsó napon tudtam csak megcsinálni a sütiket. Nem tagadom, a végére már utáltam a nemes feladatot: most megy nyugdíjba egy londoni gyógyszergyártó cégtől, és a kollégáinak készültek a sütik.

Főnököm ugyan csempészett volna elém áprilisra, szabadság idejére szóló esküvői megrendelést (hátha megcsinálom előre), de nemet mondtam, mert az utolsó hetet a piaci sütikkel, egy baráti és V. munkahelyi búcsútortájával, valamint takarítással fogom tölteni. Egyetlen kis megrendelést vállaltam csak el, mert arra már igent mondott, 22 süti csak, és mint kiderült (mert kipróbáltam), a lesütött, dekorált sütiket gond nélkül lehet fagyasztani, úgyhogy főnököm mélyhűtőjében fogják kivárni a május eleji fellépést.

A színházi előadásról hosszan tudnék lelkendezni, mert igen-igen jó volt, én még nem bravóztam felállva sehol, de most megtettem. A Szentivánéji álmot néztem meg, modernre faragva. A szerelmesek egy öregek otthona lakóiból kerültek ki, (s a többi lakó alakította a tündéreket is), az uralkodó és arája az otthon igazgatója és főnővére volt, a mesteremberek pedig az otthon felújításán dolgozó suta, faragatlan, öregedő férfiak. Néhol könnyem csorgott, úgy nevettem. Megható, vidám volt, friss, ügyes, szellemes... Nagyon örültem, hogy elmentem. A legfurább azonban az volt, hogy még mindig nem élek elég hosszan angol nyelvterületen ahhoz, hogy Puck végső szavalata ne magyarul, Arany János fordításában visszhangozzék a fejemben, míg az angolt hallom:

Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó`tszakát. -
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavitja magát.


Ez volt a pihenés a hétvégén, aztán jött a sütés - V. ebéddel és kávéval támogatta néhol lankadó munkakedvemet. A színházba menet távolról megnéztük jövendőbeli munkahelye irodatömbjét, s már alakul a fejében a munkábajárás terve, összecsukható bicikliket nézeget, mert a Dart-ról biciklivel lehet oda legjobban eljutni. Ami fura, hogy a Dartra tíz óra előtt nem engednek fel biciklit... Talán összecsukhatót igen. Pedig biztos sok munkábajárónak lenne erre szüksége... A szerződés már megjött, sőt, végre sikerült elmondani a közvetlen kollégáinak is, hogy távozik. Ezt egy hétig titokban kellett tartania, csak a felsőbb vezetőség tudta - és a recepciós a bejáratánál, aki rá is kérdezett. Bezzeg a kollégák, akiknek majd V. munkáját is el kell végezni (mert nem valószínű, hogy lesz a helyére ilyen hamar új ember), nem sejthettek semmit, de valaki azért pletykált a recepciósnak. Csodás.

A lényeg, egy hét múlva indulunk, addigra visszakapjuk a szereldéből Popsikát is. Kicsit izgulok. Az útra eddig annyit készültünk fel, hogy vettem egy maréknyi úticsokoládét, és bejelöltem pár dolgot a francia útikönyvben. Ezúttal Állatka is velünk fog utazni, egy kétkilós zacskónyi, jóféle kenyérliszt társaságában. Nincs kire bízzam az etetését, illetve fogalmazzunk úgy, hogy nincs, akire rá merném bízni. Most már lassan 2 éves, sajnálnám, ha elhalálozna. Hetente egyszer használom/etetem, s ez remekül működik. S a kenyereim elfogynak úgy is, ha nem tökéletesen kerekded formájúak, mert az ízük remek! Amúgy nagy reményeket fűzök ahhoz, hogy viusszatérve a nyaralásról megemelhetem a sütött kenyerek számát: a hétvégi újság szerint divatba jövőben vannak az erjesztett ételek, italok, így a kovásszal készült kenyér is...

A lakásra szokás szerint Trish fog felügyelni, illetve Erika lesz itt tíz napot, hogy megint magába szívhassa az írországi atmoszférát. Most próbálom egy idegen szemével nézni a várost, a környéket, milyen látnivalókat ajánljak neki, mert nem ez lesz az első útja ide, s vannak dolgok, amiket már látott.

***

A konyhában most, a hűtő tartalmának csökkentésére kőleves fő, beleraktam minden zöldséget, ami a zöldséges dobozban várt sorsára, raktam mellé Aniz mamájától kapott (s újabban Dublinban is divatba jövő) chipotle (szárított, füstölt csili-) paprikát, sok borssal, aztán lesz mit ennem pár napig. Odakint szomorkás idő van, néha csöpög, tegnap is sokat esett, ennek ellenére nagy volt a madárjárás. V. végre megismerte a csízeket, akik tegnap tömegével jöttek az etetőre s üresre is ették. A kertben megindult az erdélyi fokhagyma, a klematisz, a snidling, saját medvehagymacsokrom nő szépen, egy nagy cserépben... Minden ugrásra kész, várják a melegebb időt...

Legnagyobb meglepetésemre a vártnál megérkezett az új árnyékoló-páros a nappali ablakaira, ahol megadta magát a korábbi öregecske, vaskos, elszíneződött, nem túl szép árnyékoló. Olyat kerestünk, ami állítható, hogy a napfényt is beengedje, de azért biztosítson némi takarást is a kiváncsi szemek elől.  Múlt szombaton telefonált az eladó, hogy megjött. Pedig nem kecsegtetett jóval, amikor megrendeltem, azt mondta, egy hónap, míg elkészül, német a cég, minden nagyon precíz módon folyik, méretre vágás, ilyenek, időbe kerül, a szabadságunk előtt nem lesz kész, de megsürgeti. S kedden este eljött, s felszerelte őket. A húzókat szigorúan fejmagasságban, az ablakkerethez kellett erősíteni, mert már csak úgy szabad az EU-ban. Nagyon pöpec, naponta megcsodálom, V. ajándéka házassági évfordulónkra. 


Kinyitva és becsukva

Vár a sok vasalnivaló ruha, az elpakolandó dolgok, a rendbeteendő előkert... De azért már piroslik néhány megfestett tojás a konyhában... kifújtat használok. Szerencsére az Üzemben sok tojást használunk, onnan gyűjtöm a héjakat. Festéket kaptam anyósomtól, bár a Lidl-ben is kapni festéket, de az "nemazigazi". Valami kis műanyag csőben lévő festéket kapni csak. Tervezem a piacot feldíszíteni, és ide, az ajtó elé is rakok majd pár tojást, a rózsatőre. V. tegnap mesélte, hogy a sarkon túl van egy ház, aminek kertjében tojásokkal feldíszített fácska áll...

2015. március 21.

Tavasz tiszta erőből

A ma délutáni, piac utáni szunyából egy erdei pinty ébresztett, aki olyan erőbedobással énekelt az etető felett - kivételesen elég monotonra szabott nótával -, hogy befurakodott az álmaimba, majd felriadtam rá, hogy mi ez a füttyögés?! A nap már délelőtt és délután is besüt a kertbe, ahogy körbejárja a házat, s még a legelszántabban szunnyadó növények is rügyeznek, bimbósodnak, s hiába volt regelenként fagyott a kocsi szélvédője, most már tavasz van. S noha Szt- Patrik-napon majdnem lefagyott a vastag lélekmelegítőből kilógó karom, s kesztyűre vágytam, a levegőnek életerős illata van, és a színek mind fényesebbek és erősebbek. Remek időszak ez. Például Deirdre piaci kolléga kertjében ilyen kaméliák nyílnak:

 A növényt Deirdre néhai férje választotta, ezért Deirdre ma is beszél a növényhez. Azt mesélte, sosem hitte, hogy a kert kissé hűvös részébe a férje által ültetett csemete megmarad, ezért is biztosítja mindig a virágokat arról, hogy mennyire büszke rájuk, hogy ilyen szépek...

A madarak nagyon izgágák, a galambok sokat viaskodnak-szerelmeznek, az Üzem bentlakó rigója fészket épít a pergola sarkában, s minden reggel a pillanatnyi békét kötő galambokat kerülgetve eszi fel a magot a földről. Sokat röpköd ide-oda, építőanyagot keresve, gyakran a pergola tetején mozgó, rezgő, hajladozó virág- és bokorszárakból tudom, hogy éppen most ott turkál, tépi, ami fészeknek alkalmas. Már megfordult a fejemben, hogy kirakok neki ezt-azt, de aztán rájöttem, hogy nem az én vattacsomóm a legalkalmasabb bélés, s ő úgy is tudja, mit érdemes oda betömködni. Sajnáltam, hogy nincs bozontos kutya vagy perzsamacska a háznál, mert annak a szőre lenne csak remek bélésanyag.

Apropó, egy fotó a sokból Szt. Patrik-napról: így vonultak a piac képviselői Stepaside-ban. Idén másodszor volt a faluban felvonulás. Ami nagyon jól sikerült, kétszer annyian voltak, mint tavaly (a Gardai szerint 17 ezren!), s kétszer annyi sütit kiosztottunk. A felvonulást különösen kellemessé tette, hogy utána beültünk teázni egy új kávézóba régi lakóhelyemen, Sandyford-ban, s igen jól, hosszan elbeszélgettünk a hölgyekkel (ugyanis Willie-t magukkal ragadták öreg barátai egy kis kocsmázás ígéretével). Ritkák az ilyen leülős beszélgetések, nagyon jól éreztem magam. 
 

Willie, Deirdre, Olive, Katherine, Mavis és Betty, az elnök. Mögöttünk a helyi Síklub tagjai vonultak, a kiskorúak gyakran beléptek közénk, újabb és újabb sütiket kuncsorálva.

Itt pedig Susan barátnőm unokái, Conan és Lucas eszik a sütijeimet, a fotót Lucas mamájától, Aisling-től kaptam:


 ***

Az Üzemet (főnökömet) lassan elérte a pánik, amikor kiderült, hogy most már biztosan elmegyek egy hónap fizetésnélkülire. Most helyettesítőt keres, még régi séfkollégánkat, Claire-t is megkörnyékezte ez ügyben. Nemrég volt karácsonyi közös vacsora, kissé megkésve, de megtartottuk. Claire is meg volt híva, s noha nagyon izgult, hogy mi lesz, ha összefut főnökömmel - mert nem egészen civilizáltan váltak el útjaik - , végül igen jól elbeszélgettek egymással. Erre mondta V., hogy lám, főnököm nem rosszindulatú, csak szétszórt, s gyakran nem lát túl a saját érdekein. Sajnos, többen is távol leszünk, ki nyaralás, ki vizsgák miatt, így még nem tudom, ki fog szív..., bocsánat helyettesíteni egy hónapon át. Ugyan már februárban mondtam ezt neki, de valamiért csak azt hallotta meg, hogy "lehet", hogy megyek. Erre a "lehet"-re én nem emlékszem... Sőt, már a naptárba is beírtam távollétem napjait.

Elmegyek, elmegyünk egy hónapra, ugyanis az uram, büszkeségem és okosabbik felem megkapta a munkát az Amazonnál, számos interjúzás, lelkiismeretes készülés után. Győzött a tudás és a tapasztalat, nem volt gond a kora és a fizetési elvárás, a járulékok is passzolnak a pozíciójához. Örülünk, na. Apósom érdeklődött, hogy nem zavar-e, hogy az uram holmi Amazon vonzásába került, de biztosítottam róla, hogy nekem több mellem van, bebe, én győztem. Ezek után az új munkahely mostantól a Félmellű névre fog hallgatni, legalábbis ezeken az oldalakon. Ez azért is passzol, mert V. annak idején Szegeden a Hatcsöcsü névre hallgató kocsmában itta a hosszúlépéseket... Mindig is szürke- és kebelbarát volt. (Őt idéztem!)

Az új munkahely alighanem változásokat fog hozni mindkettőnknek, mert a város egymástól távolabb eső helyein dolgozunk majd, nem tudunk kocsit átadni-átvenni. Nekem majd pár perccel korábban kell kelnem, és egy olcsóbb, de a várostól távolabb eső parkolóban kell parkolnom, hogy ne fizessek egy vagyont parkolásért. V.-nek pedig - mivel Félmellűnél a parkolóhelyre várólista van, lévén, hatalmas, de nem megfelelően felszerelt irodaházban van a dublini csoport - tömegközlekednie kell. Az irodaház a helyi busz és a Dart (itteni HÉV) megállói között van félúton, választhat, melyikkel utazik. A lakásunktól a buszmegálló és a Dartmegálló is bő 15-20 perc séta, a testmozgás jót fog neki tenni, csak nem tudom, esős időben mennyire lesz lelkes sétáló. 

Ebédlő sincs, ezért felajánlottam, hogy Moha receptjeit és képeit alapul véve, bento dobozt fogok neki venni zsíros tapintású "alamínium" éthordó helyett, és megpróbálom megtölteni izgalmas és egészséges ebédekkel, amik serkentik az agyműködést, hogy minél jobban tudja elvégeznie azt, amit várnak tőle, és nekem is legyen alkalmam megcsillogtatni a fantáziámat. Aztán, hogy bírni fogom-e ötlettel és kajával ezt a felajánlást...?

Pl. ilyet biztosan nem fogok neki tudni csinálni, s ugye, ez a logó is már kissé idejétmúlt:


Amikor hírét vettem annak, hogy megkapta az állást, s megküldtem a boldog sms-t az itteni barátoknak, ismerősöknek is, Bernadette, piaci kollégám és legkedvesebb ír ismerősöm lelkendező sms-t küldött vissza, és ma elmesélte, hogy a férjével nagyon örültek, s a férje valcerozni kezdett a konyhában a jó hírre. A seprűvel, mert Bernadette kijelentette, hogy a tánchoz még ilyen jó hír ellenére is öregnek tartja magát. Nagyon-nagyon drukkoltak.

Valamint apósom azt írta V.-nek, hogy büszke rá... Még tőlem sem kapott nagyobb dicséretet. Ha ugyan annak nem számítjuk, hogy permanens vigyorral a fejemen jártam-keltem egész héten.

***

A vigyort csak az tudta lehervasztani az arcomról, hogy tegnap megint betörtek a piac épületébe. Betörték az egyik ablakot, majd felfeszítették a hátsót ajtót, a régi, kimustrált, de még működő kávégépet elvitték? kidobták? és azon felül mindent, de mindent lefújtak a poroltók tartalmával. Mind az ötöt üresre fújták. Nem kaptam képeket, de a piacon tegnap este és éjjel takarítók közül egyikük csinált egy videót, amin láétni, hogy minden felületet fél centi vastag tapadós, majd finom porként megszáradó, fehér réteg fed. Tegnap a kései időpont ellenére egy ipari takarítást végző ember feljött valami géppel, és felnyalta a por nagyját, de a hajópadló még ma is így nézett ki:


Kétszer mostam fel, igen bő vízzel, de a fehéres lerakódás foltokban így is megmaradt. Függönyöket mosni illetve cserélni kell, a konyhai poharakat, tányérokat szerencsére a zárt szekrényben nem érte annyira a por, de a kávézóbeli asztalok, felületek vékonyan be voltak vonva, s a szőnyegek a mosás ellenére is porosak maradtak, akárhová nyúltam, éreztem a bevonatot. Az asztmások ma nem is jöttek a piacra, mert látni ugyan nem, de érezni lehetett a levegőben a port. Piac után röpgyűlés keretében döntöttük el, hogy riasztókat szerelő cégektől kérünk árajánlatot, és megszervezzük, hogy piacnap előtt mindig benéz valaki, hogy minden rendben van-e. Néhány, közelben lakó tag és a fent említett férfi este 11:30-ig dolgozott, hogy szombatra használható legyen az épület. Mindez egy kiskorú, unatkozó vandál miatt, aki ellen "nem tud semmit tenni" a Gardai, csak vállat vonogatnak, s ugyan felküldtek ma egy ujjlenyomatleszedőt, hadd gyűljön az anyag a kiskorú ellen, de nem ígértek semmit. Idővel majd csak lesz egy komolyabb rablás vagy késelés is, jegyzem meg keserűen, aztán akkor majd lehet valamit tenni. Mesélték, hogy CCTV-s felvétel van a kiskorúról, amin a közeli rögbiklub épületének felső szintjén töri le a kamerákat... De hát kiskorú a szentem, érinthetetlen. V. szerint a szüleit kellene elővenni, kártérítés, ilyesmi, de néha úgy érzem, ebben az országban a travellereknek csak jogaik vannak, de felelősséggel nem tartoznak a tetteikért, gyerekeikért.

***

Említettem a rossz időt, a fagyos reggeleket. Egyik reggel, amint villamosoztam befelé, egyre sűrűbb köd fogadott, s mire az Üzem közelébe értem, már ilyen kép fogadott:


A képen azonban nem a sűrű köd a lényeg, vagy a pöpec kijelző a buszok érkezési idejével, hanem az a sötét kabátos, vékony alak a megálló mélyén. Számomra ő csak a Bácsika, s éppen úgy hozzá tartozik a munkába járáshoz, mint a 212-es parkoló, ahová beállok, vagy az M50-esen az az öt szántóföld egymás mellett, amin lemérhető az évszakok változása. Még amikor minden reggel V. vitt munkába, és nem volt Luas, ami bevigyen, és még nem Bray-ben laktunk, Bácsika már akkor feltűnt a színen. Rendszeresen láttam őt a 44-es busz Windy Arbour-i buszmegállójában, s már akkor ilyen karóvékony volt, és olyan bizonytalanul, jellegzetes, térdroggyantó lépésekkel járt, mint most. Rendszerint egy hosszú ernyőt tart maga elé, szerintem egyensúlyozáshoz éppen úgy használja, mint jelzésként az autók felé: vigyázz, jövök. Ha sapka van a fején, akkor hivatalosan is hideg van. Haja rövidre nyírt, hófehér, Cézárosan körbeöleli a fejét. Lapos diplomatatáskát hord magával. Kínos lassúsággal jár, minden második lépésnél megroggyan a térde, az ember legszívesebben odarohanna, hogy megtámassza. Amiből nem kér, köszöni. Megpróbáltam: egy különösen viharos napon, amikor jómagam is alig bírtam átmenni a zebrán, annyira tolt-lökött a szél, s amikor nálam nehezebb és nagyobb férfiak kínosan araszoltak előre a szélnek dőlve, megláttam őt a másik oldalon, vészesen közel ahhoz, hogy orra bukjon. Minden bátorságom összeszedve kétszer is felajánlottam a segítséget, de ő mereven, s meglehetősen kurtán elutasított. Bácsikának tartása van, fiercely independent, mondják itt... ja, és pap.

Azt egy véletlennek köszönhetően kiderítettem, illetve úgy sejtem, hogy reggel bejön a 44-es busszal, a közeli megállóból átküzdi magát ide, a Camden Street-re, s átszáll egy másik buszra. Dél felé pedig hazavillamosozik. Legalábbis egyszer ott láttam őt. De az is lehet, hogy az eggyel előttem érkező villamossal jön be a belvárosba, s mire én beérek, ő már ott küzdi magát előre ugyanazon az útvonalon, mint én. Jelenség, halotti maszkra emlékeztető szikár arcával eltéveszthetetlen. Bácsika, bácsika, kisszék, hóember, mormogom magamban a régi viccet kifacsarva, mert valóban pálcikára emlékeztet.

Remélem, még sokáig kíséri a munkába járásomat, s ha nem is tud róla, megnyugtató a folytonos jelenléte, ködben és ködön kívül.

2015. március 7.

"Bakerman, baking bread"

Kialakult a rutin, amivel most már jó kenyereket tudok sütni. Szerdán reggel V. munkába menetel előtt kirakja Állatkát a konyhapultra. Délutánra  szépen szobahőmérsékletű lesz. Ötkor kikeverem a 3-4 veknihez elegendő tésztát. Este, vacsora után formázom, bekerülnek a hűtőbe. Másnap reggel V. kiteszi őket a konyhapultra, délután hazajövök, és forró kövön kisütöm őket. S az esetek többségében remek kenyerek születnek. A múltkor a piacon egy néni valósággal megdicsért, amiért veszem a fáradtságot, és megsütöm őket, s az imént pedig sms-t kaptam egy piaci kollégától, hogy milyen finom a kenyér, amit vett.

Érdemes csinálni :-)

Ez a munkamenet tolódhat egy nappal, ha szerda este dolgom van, pl. piaci meeting, vagy előadás Dublinban. Olyankor a sütés péntek estére tolódik, de amennyire megfigyeltem, a kenyérnek nem árt, ha kicsit hosszabban ül a pulton, sokkal fontosabb, hogy a kő és a sütő jó forró legyen, sok gőzzel...

***

Ma magyar nap volt... Magyarokkal találkoztam a piacon, két fiatal pár, egyikük kisbabával. Már amikor beléptek, gyanús volt, nem tudom, miért, de az arcukról gondoltam, hogy nem írek, sőt... Jól megleptem őket azzal, hogy odaszóltam nekik, amikor vásárlás után a pult előtt tanakodtak, hogy mit igyanak: "Nyugodtan mondják csak magyarul!" Volt meglepetés. Nem beszélgettünk, dolgom volt, csak néha vigyorogtam oda feléjük, amíg kávéztak. Nagyon fiatalok voltak. Távozásukkor mutatkoztam csak be, ők pedig mondták, hogy Sandyfordban laknak, majd jönnek még. Fura volt az angolul megszokott udvariassági formulákat magyarul hallani!

Este pedig a kedvenc éttermünkben tűnt fel, hogy magyar szót hallok. Két, eléggé kemény arcú férfi érkezett utánunk, majd borozott a pultnál. Az egyikük nevén szólította a tulajnőt, tehát már korábban is összefuthattunk volna vele, ha úgy alakul. Egy idő után már hangosabban beszéltek, akkorra vált biztossá, hogy magyarok. V. bizonytalankodott kicsit, mert fél órával korábban, a telepen köszönt rá egy szerinte hasonlóan kinéző férfira, aki egy kocsiból pakolt ki éppen az egyik tömb előtt, s a vele lévő nő magyarul szólt hozzá. De nem ugyanaz a férfi volt. Ennek keményebb arca volt, rövidre nyírt haja, kis rosszindulattal azt mondhatnám, úgy nézett ki és úgy beszélt, mint a magukat a Kurucinfóban hirdető írországi magyarvédő biztonsági emberek.

Akikről azóta sem tudom, kiktől akarták (akarják?) megvédeni az itteni magyarokat, de hát a nemzettestet idegenben is óvni kell, vagy hogyan.

***

Recept következik. A mostani kedvencem. Némileg változtattam rajta itt-ott, de így is finom, úgy is finom. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, de bevallom, elsőre a forma fogott meg, amiben sütötték. Hurcolásztam a képet a telefonomon, annyira szép. A formát Barcelonában láttam viszont, meg is vettem, s meg is sütöttem benne a tortát, de az a baj, hogy a piacon ezt a fajta cakkos tortát szabályosan szeletelni elég bajos, a szeletek nem tűnnek elég nagyoknak ahhoz, hogy megvegyék őket. Ezért egy lapos, szélesebb kuglóf-formában sütöm, s így kiad 16 szép zömök szeletet. 


 Innen a kép: http://www.johnwhaite.com

A recept tulajdonosa John Whaite, aki 3 éve nyerte meg a Great British Bake-Off-ot. A weboldala nagyon profi, pl. van könyvkritika, letölthető karácsonyi süteménygyűjtemény, és sok érdekes recept, érdemes megnézni. Azóta ezt a süteményt buzgón árulom a piacon, és az Üzemben is megcsinálom, és jókora formában. Érdemes egy-két nappal fogyasztás előtt megsütni, jobban-szebben vágható, nem morzsálódik annyira, ha van ideje összeérni.

250g puha vaj
400g puha barna cukor (én fele-fele arányban használok kristálycukrot és nagyon barna muscovado-t, talán ettől olyan érettebb lesz az íze, ugyanakkor nem lesz édesebb))
2 nagy narancs reszelt héja
2 nagy tojás
300 g író (sima joghurtot használok az Üzemben, úgy is finom)
1 evőkanál (!) vanília esszencia
300 g sima liszt
2 teáskanál sütőpor
2 teáskanál őrölt fahéj (ezt mindig kihagyom, szerintem túlzás ennyi más íz mellé még ez is, de ízlés dolga)
200 g apróra darabolt pekándió (mivel ez csak aranyárban érhető el itt, sima diót használok, a már eleve apróra tört "nem elsőosztályú" dió kilós kiszerelésben megfizethetőbb)
200 g szárított füge (azt, a belül azért még puha szárított fügét használom az Üzemben, itthon friss datolyát rakok bele, de bármelyiket használom, ajánlatos borsónyi nagyságú darabokra vágni őket, hogy később szebben menjen a szeletelés. Ezek a gyümölcsdarabok mennyeien megpuhulnak a süteményben 1-2 nap alatt!).

A sütőt 170 fokra melegítem. A vajat, a reszelt narancshéjat és a cukrot habosra kikeverem a géppel. Hozzáadom a tojásokat, az írót, a vaníliát és simára keverem. Majd a liszt és a sütőpor következik, végül belekeverem a diót és a datolyát (vagy a pekándiót és a fügét). Jó alaposan elkeverem, majd a vajjal kikent szilikon formában sütöm 60-75 percig, tűpróbáig. FIGYELMEZTETÉS: a tortát hagyjuk hűlni legalább 30 percig, de inkább egy óráig a formában. Többször is megjártam, hogy türelmetlenül ki akartam fordítani a tálra, hogy a formájában gyönyörködhessek: szétesett a tálon, vagy darabokban jött ki. Amikor kihűlt, határozott mozdulattal állítsuk a talpára a formát, ki fog belőle jönni a torta. Amikor fémformát használok, nemcsak kivajazom, de ki is lisztezem a formát. S aztán türelemmel várok, míg kihűl...

Népszerű torta a piacon, az Üzemben is gyorsan fogy és ami fő, sokáig puha marad. A múltkor Philadelphia krémsajtból csináltam kevés citromlével, és némi porcukorral öntetet hozzá, de akkor nézett ki igazán szépen, amikor csak leöntöttem tejföllel a szeletet, s bio virágmézet adtunk hozzá egy kis edényben. Idehaza magában esszük.

Legközelebb John Whaite tükörfényes, aranyfüsttel díszített csokitortáját fogom kipróbálni...

2015. március 1.

In like a lion, out like a lamb - avagy szép márciusunk lesz?

Valahonnan rémlett - talán még általános iskolából -, hogy a legtöbb gaznak hosszú, lefelé törő gyökere van, és a levelei szétterülnek a földfelszínen, elnyomva a körülöttük lévő többi (hasznos) növényt, füvet. 

Erre az emlékre alapozva gazoltam ma a közösségi kiskert virágágyását, de teljesen zavarba ejtett, hogy nagyon sok volt a földfelszínen szétterülő levelekből, s nem mindegyik nézett ki gyermekláncfűnek, amit azért felismerek. Végül csak ezeket túrtam ki, és a két bogáncsot, ami alaposan összeszurkált, hiába is próbáltam óvatosan, csak egy levelüknél fogva felemelni a hatalmas, levesestányér nagyságú területen minden mást elnyomó, tüskés levélcsokrukat.

A kertészkedés nem tartott sokáig. Az esőáztatta talajban félrenyaklott rozmaringot támasztottam fel, kihúzkodtam a tavalyról maradt, elszáradt virágok szárait és kissé bizonytalankodva, de visszavágtam - jó alaposan, ahogy a rájuk akasztott cédulka javasolta - a rózsatöveket, a kiskert bejáratánál. Feltöltöttem a madáretetőt - ezúttal varjúbiztos-módon -, s mire mindezzel végeztem, megint beborult az ég, eltűnt a Nap, fenyegetően sötét lett, s élmény volt kinézni a házak között a tengerre: a kék mindenféle sötét árnyalata váltogatta egymást a látóhatár felé. Mire bejöttem, levettem a kabátomat, megérkezett a havaseső, aztán a sűrűn - de szerencsére csak nedves, gyorsan olvadó pelyhekben - hulló hó. 

Március, tavasz első napja. Ami a mondás szerint rossz idővel érkezik, de majd balzsamos meleggel fog távozni. In like a lion, out like a lamb...

***

A piac megint fel fog vonulni Szt. Patrik-alkalmából, így oda majd sütikkel készülök. Azt hiszem, elveim ellenére ez lesz az az alkalom, amikor már most le fogom sütni az első adag aprósüteményt, s lefagyasztom őket, sütőpapír közé rétegelve. Többször faggattak már, hogy bírja-e a fagyasztást a süti, s mindig csak a vállamat vonogattam, mert sosem került sor fagyasztásra. De ezek után majd saját tapasztalatról is be tudok számolni.

Mint ahogy most már elmesélhetem, hogy a kókuszos kenyér csak félsikert aratott. Szépen megkelt mind a kettő a formában, s a végeredmény egy enyhén kókuszos, se nem édes, se nem savanykás kenyér lett. Pirítva ettük, s főleg akkor lehetett érezni a kókuszízt, amikor az ember levegőt vett rágása közben. Tökéletes (lenne) banánnal, joghurttal, mézzel, vagy az eredeti recept szerinti friss mangószeletekkel, ráreszelt lime-héjjal, lime-lével. Elkövettem azt a hibát, hogy hallgattam egy másik szakácsra, aki azt javasolta, hogy az amerikaiaknál népszerű földimogyoróvaj és lekvár kombinációjával kínáljuk a kenyeret (peanutbutter jelly sandwich). Az érdeklődés langyos volt, nehezen fogyott csak a kenyér, és én még mindig azt mondom, alternatív reggeliként, kalács helyett lenne jó, banánnal, vagy más friss trópusi gyümölccsel, joghurttal, mézzel, kinek-kinek ízlés szerint. Egy adagból két vekni lesz. 900 g-os kenyérhez való, szögletes kenyérsütőformában sütöttem ki őket.

Hozzávalók

7 g-os zacskó porélesztő
2 evőkanál méz
800 g kenyérliszt
1 banán, szétnyomkodva
1 tojás, kissé felverve
400 ml kókusztej
200 g kókuszreszelék
vaj a formák kikenéséhez
mangószeletek, mentalevél, joghurt, méz, lime, netán banán

A mézet és a porélesztőt 200 ml-nyi langyos vízbe keverem, s pár percig hagyom ülni, amíg buborékokat nem vet. Őrnagy úr edényébe belemérem a kenyérlisztet, belerakom a banánt, a tojást, a kókusztejet, a kókuszreszeléket és egy csipet sót. Hozzáöntöm az élesztős folyadékot és a dagasztókarral 15 percig közepes sebességen keverem a tésztát, amíg szépen össze nem áll, és le nem válik az edény faláról. (Kézzel macerásabb: a nedves hozzávalókat belerakjuk egy edénybe, a szárazakat pedig összeöntjük egy gyúródeszka közepére. A lisztes kupac közepébe készített mélyedésbe beleöntjük a nedves hozzávalókat, s ujjainkkal, majd tenyerünkkel egy homogén masszává keverjük az egészet. A masszát egy kissé belisztezett, tiszta felületre rakjuk át, s legalább tíz pecen át gyúrjuk, amíg rugalmas tésztát nem kapunk.)

Az edényt nyirkos konyharuhával letakarom, s egy órán ét kelni hagyom. Utána pár percig átgyúrom, kerekre formázom. Elfelezem a tésztát, két, hosszúkás veknit formázok belőlük, s a vajjal kikent kenyérsütőformába lapogatom őket. Megint letakarom őket egy nyirkos konyharuhával, s egy óráig kelni hagyom őket, vagy amíg a duplájukra nem dagadnak. Közben a sütőt előmelegítem 200 fokosra. 30-35 percig sütöm a vekniket, s ha tompán konganak, amikor megkopogtatom az aljukat, akkor készen vannak. Melegen, vagy később pirítva tálalom őket, a fent felsorolt dolgokkal megpakolva a szeleteket.

*** 

Az itteni TV keresi az ország kedvenc versét. Sokezren küldtek be ajánlott verseket, s a zsűrinek több mint 130 vers közül kellett kiválasztania a tíz legnépszerűbbet. Érdekes volt olvasni őket, de számomra a befutó nem volt kérdéses: Louis McNiece verseit igen szeretem, így azonnal az ő versére adtam le a szavazatomat - nemcsak egy korábbi, Írországról szóló verse miatt, ami a fő-fő kedvencem erről az országról, hanem mert ez a videó is nagyon sokat segített a döntésben. Szerintem igen szép.

(Szavazzatok, ha van kedvetek.)

***

A főnököm elmesélte, hogy a férjének a saját állására interjúznia kell, s hogy mennyire stresszel emiatt. (Megkapta az állást.) Megragadtam az alkalmam egy kis heart-to-heart-ra, és elmeséltem, hogy nálunk mi a helyzet, s hogy mi is stresszelünk, jaj, s hogy akármi lesz is a végkifejlet, áprilisban szeretnénk hosszabban nyaralni menni. S hogy kivenném az egész áprilist, fizetésnélkülire. Nem tiltakozott - bár azóta már vannak jelei, hogy aggódik egy-két torta miatt -, s valószínűleg még többször tudatosítanom kell benne a dátumokat, de azért már beírtam magam "távollévőnek" a megrendelői könyvbe, s majd meg kell beszélnem a könyvelőjével, hogy arra a hónapra függessze fel a fizetésemet. Húsvét hétfőtől a májusi Bank Holiday-ig lennék távol, az kereken egy hónap. 

Az útiterv még képlékeny, de az alábbi térképen látható útvonal nagyjából már végleges. Látnivalók ajánlását szívesen fogadjuk! Pl. máris egy ötlet, hogy Torino mellett Milánóba is szeretnék eljutni, mert Leonardo-kiállítás lesz ott áprilisban...

https://www.google.com/maps/d/viewer?mid=zJlKfAxmZsn0.kqlRb5U0aop0

2015. február 23.

Sem nem tavasz, sem nem tél

Ma adtam magamnak egy szabadnapot, ami azt jelenti, hogy nem "muszájból", hanem úri passzióból fogok csak sütni, mégpedig kókuszos kenyeret, mert a recept nagyon vonzó, s mert azt remélem, hogy esetleg felkerül az Üzemben a reggeli menüre, tósztként, banánnal, joghurttal, mézzel megpakolva. Az eredményről majd beszámolok. Egyelőre ragadós fehér tömbként kel a kenyér Őrnagy úr edényében... Estére csirkeleves fő, kifejezetten ilyen hideg-nedves, influenza-veszélyes estékre való finomság. A V.-nek beígért kovászos rozskenyeret már megsütöttem - mostanában nagyon ritkán marad meg egy negyed kenyér a piacról, már hiányolta, hogy neki nem jut.

A "muszájból" sütést megejtettem tegnap, vasárnap, az eredményét leszállítottuk reggel V.-vel, együtt keltünk, együtt autóztunk, s együtt reggeliztünk - ez is hétvégéken fordul csak elő. Aztán megjött a riasztós ember, s beszerelte-üzemelte az újfajta riasztót, míg én diszkréten vasaltam a háttérben, s néha beszélgettem vele. Most majd közvetlen sms-t kapunk, ha valami kehe van, s nem egy központ hív bennünket. Lényegesen olcsóbb, mint az eddig használt cég, ráadásul kisebbek, függetlenek, nem kötődnek nagy telefonos céghez. 

Az elmúlt hét viszonylag elfogadható hőmérsékletet produkált, voltak meleg(ebb), napos délutánok, amikor már elég volt az esőkabát-pulcsi, sapka nélkül, aztán szombat reggelre megint hideg lett. A piac parkolójában hangosan ropogott a lábam alatt a gyep. Ma reggel pedig behavazott hegyoldal mutogatta magát nekünk, hazafelé jövet. A nyugati partot ma déltől 130 km-es széllökésekkel riogatták, s havazással. Nesze neked, tavasz. Az eső nemrég ide is megérkezett, s a szél is feltámadt...

Pedig már egészen tavaszias hangulatba ringatott a nagy meglepetésemre igen korán megjelenő medvehagyma (arasznyiak már üdezöld levelei), a nárciszok fejecskéi, vagy a rétegesen beültetett cserepemben a krókusz/mini nőszirom csoport. Valamint a hangos madárcsicser reggelente és a rigók éneke esténként. Ez egyre elbűvülőbb, s olyan trillákat megeresztenek napnyugtakor, ha esik, ha fúj - akár idegnyugtatóként is lehetne árusítani a dalaikat. Az etetőn továbbra is szorgos munkálkodás folyik, az Üzem udvarán pedig megjelent egy feketerigó-pár: a fiú reggelente hangosan énekel az egyik kerítésrúd tetejéről, a lány pedig kitartóan keres fészekanyagot a pergola növényei között: olyan mulatságos, amint válogat, befurakszik az ágak közé, s a neki nem tetsző ágacskákat, leveleket ledobálja a földre, mint egy elégedetlen vevő.

A közösségi kiskertben valaki felborogatta a víztartályokat, s nyitva hagyta az ajtót, így most szünetel az öntözés, mert nincs mivel. A rózsák és a vesszőkerítés szépen hajt. Lassan megkezdődhet a rendszeres fűnyírás is.

S íme, boldogságom mai forrása: az amarilliszek úgy döntöttek, hogy mégsem halnak bele a szétválasztásba, és hajtanak. A nagyok virágot is hoznak, a kicsike csak egy levelet. De már az is micsoda öröm!
 

***

Jankáról kiderült, hogy ő bizony pék! Péksütemény-kenyérsütés, neki nem gond. Megdöbbentő módon nem tudott pékként munkát kapni itt, mert nem volt/nincs - figyelem, kéretik megkapaszkodni - írországi tapasztalata... A szlovák képzés nulla. Az ottani évek - nulla. Dolgozott kis pékségben, formázott kézzel, kis géppel, dolgozott nagy pékségben, komoly gépekkel, s huszonvalahány munkahelyre adta be itt az életrajzát, eredmény nélkül. Nézett itteni iskolát, hogy akkor elvégez valami gyorsabb tafolyamot, de a gyorstalpaló tanfolyamok papírjai legfeljebb unatkozó háziasszonyok falán mutatnak jól (ahem), egy rendes pékség csak húzza rájuk a száját. Ezért ment végül képesítés nélküli nővérnek egy öregek otthonába...Sokat beszélgettünk, hogy mit lehetne tenni, de nekem csak az jutott eszembe később (miután itthon tovább gondolkodtam), hogy talán egy jó életrajz a LikedIn-en segítene... Egy ismerőse "talán" be tudja szerezni egy droghedai sütödébe, de akkor Dublinból költöznie kell... s mennie oda, ahol esetleg lesz munkája, olyan, amilyet szeret.

Úgyhogy megint csak hálát adtam az égnek, hogy ilyen melóm van, akármennyire sok is a bosszúság, de nem kért tőlem papírt senki, elég volt felmutatni, hogy mit tudok... Jankát pedig, a papírjával még csak próbaműszakra sem hívták be sehová. Érthetetlen...

S ha már sütés: megint tartottam sütidekorálási órát. Kemény három óra volt, főleg, mert a várt 7 fő helyett egy tucatnyian bukkantak fel, s enyhén szólva is nyomorogtunk az asztalok körül. Ráadásul csak három működő keverőgépet találtam a szekrényben,valamint a szakács az órakezdés után még egy óráig ott dolgozott, a személyzet pedig takarított a háttérben. Nem volt zavartalan az óramenet. Megmutattam nekik a profi módszert, és a gyorsabb, de nem annyira szép eredményt produkáló módszert. Az elsőre csak rázták a fejüket, nem, nekik gyors eredmény kell. Mondtam, hogy mindenki szúrjon ki 2-3 sütit, erre csináltak fejenként vagy egy tucatot... Aztán lelkesen kentek-színeztek, dekoráltak... gondoltam, egy párat megmutatok a végeredmények közül:

***

Nem szoktam a köz előtt hangosan ujjongani, ha új könyv megjelenését olvasom egy kedvenc írómtól, de most kivételesen háromszoros a hurrá: várható az új Rebus felügyelős regény a skót Ian Rankin-től, s új könyve jelent meg Anne Tyler-nek, akit ezer éve hűségesen olvasok, és Helen Garner legutolsó könyve is megjelenik egy évvel az ausztrál kiadás után. Hurrá!! (Róla már lelkendeztem sokat korábban.)

Mindhárman olyan írók, hogy egy-egy új kötetük megjelenése ünnep, nemcsak nekem, s én viszkető ujjakkal várom, mikor mehetek már a könyvesboltba, s minden józan megfontolást képes vagyok félretenni ("ugyan, várjuk meg a papírkötésűt"), hogy a kezembe kaphassam őket. Sajnos, azonban időhiány (és valószínűleg a rossz időbeosztás) miatt is egyre csak gyűlik az olvasnivaló az ágyam fejénél. Belekapok ebbe is, abba is lelkesen, aztán rájövök, hogy nem szabadna csak az elalvás előtti tízpercekben olvasgatni, annál komolyabb figyelmet érdemel mindegyik kötet. Tavaly lelkesen előfizettem egy remek irodalmi/főzős magazinra is, de egyszerűen nem érek a cikkeik végére, pedig olyan szórakoztatóak! S azt is észrevettem, hogy ahogy a fizikai állapotom kezd egyre rosszabb lenni, úgy a figyelmem is egyre kevésbé tudom összpontosítani.

Mostanában mindenféle kis fájdalmak bosszantanak. Csak sejtem, hogy hol és mikor, valószínűleg még tavaly decemberben, amikor ingerültem próbáltam kifeszegetni a fémformájukból gyors egymásutánban hat, fagyos keksztortát, akkor húzhattam meg egy inat a bal karomon, ami (ha a csuklómat forgatom) néha nagyon fáj, s főleg az emelést teszi nehézkessé. Abból pedig kijut elég az Üzemben. Aztán a régóta békében funkcionáló rossz bal térdemre fordultam rá a szőnyeg leterítésekor, halk roppanás, s azóta sikítok, ha valami hozzáér. Tudom, mi a baja, látta orvos, kopik a porc, nem lehet igazából segíteni rajta, kap porcosítót, s reményt, és simogatást, de ettől a tény nem változik: a térdem (is) tropa. 

Ráadásul nemrég eltört a Simon úrnál készíttetett olvasószemüvegem nyele, fura módon az a nyél, amit nem szoktam csavargatni. Pedig eleve úgy kértem-kaptam, hogy bírja a gyűrődést, munkához lesz. Az optikus alaposan megvizsgált, s még egy fotót is készített a szemgolyóim belsejéről, amin aztán hosszan csámcsogtam volna, ha engedi, de csak azt mutatta meg rajta, hogy némelyik erem a szememben elhalványult, fehéres, ami megemelkedett koleszterinszintre utalhat, tessek vigyázni. A biztonság kedvéért kaptam egy listát, hogy miket egyek a szem kifogástalan működéséhez, s netán koleszterinszintet is mérethetnék már...Utoljára a TIA-gyanú idején mérték, akkor alig volt 5 felett.

A kis rezgő hájrétegek és a vastagodó pofázmányom már csak hab a tortán. A minap találtam néhány seggcsökkentő feladatsort, de amikor kipróbáltam az egyiket, már pár ismétlés után éreztem, hogyan tiltakoznak elrenyhült izmaim. Sajnos, a 25 kilós liszteszsák ide-oda vonszolása és a 15 literes keverőedény emelgetése nem elég tornaként, muszáj lesz elkezdeni rendesen mozogni. (Tudom, tudom, mióta ismételgetem ezt már...) S akkor talán az agyam is lenyugszik, és meg tud ragadni egy fejezet erejéig egy-egy könyvnél.

***

Sajnos, az uram szép terve (amibe egy egészen kicsit azért én is beleéltem magam már, annyit emlegette) nem fog megtörténni. A cége nyitott egy irodát Barcelonában, s ő nagyon reménykedett és kampányolt, hogy kimehessen (-ünk) oda, pár hónapra, ő dolgozni, én lazítani. Valahol bennem volt, hogy azért ez a cég nem annyira bőkezű és engedékeny, hogy éppen tőle, a fő mérnöküktől megszabaduljon pár hónapra, egy másik irodájuk kedvéért - hiába ígérte nekik, hogy szállásról mi gondoskodnánk, csak az útiköltséget kellene nekik fizetni... Nem mertem megnézni a rendelkezésre álló sütős/főzős tanfolyamokat, mondván, ne ábrándozzunk nagyon, inkább csak azon merengtem, milyen lehetne felfedezni a nem turistás városnegyedeket is, esetleg más városnéző túrákra befizetni, netán egy spanyol tanfolyamot elkezdeni... Mindegy, szép álom volt, annyi is maradt.

Helyette indul a nyaralás/bp-i látogatás tervezgetése. Még minden képlékeny, mint mindig, dátumok, útvonal, s most is inkább feszengés vesz rajtam erőt, mint az öröm. Mert megint olyan sok mindent kell majd eldönteni, mielőtt elindulunk, s nekem - bármennyire is zavaró és nem is értem, miért, szóval a gyomrom egy csöppet összeszorul, ha Magyarországra kell utazni. Hiába, az emlékek. Pedig régen ért már kellemetlen élmény, a muszájból meglátogatott irodákban is elfogadható volt a kiszolgálás, de mégis... Nekem máris lenne fontos jelenésem az Üzemben, az egyik egy esküvői torta (szerencsére azt meg tudja csinálni talán más is, egyszerű) és a német diák pátyolgatása. Szabadságom várható idejét pedzegetem a főnöknél, remélve, hogy talán addigra beszerez egy tanulót, mint tavaly, aki majd elsütöget a német lánnyal. Reménykedjünk!

S lám, amíg itt írogattam ezt, befutott két másik megrendelés az Üzemből, dekorált süteményekre, így alaposan ki kell használnom "lazsálásra" a mai szabadnapot, mert holnaptól már nem lesz alkalom ilyesmire. S mire fellélegeznék, jön majd a Szt. Patrik-nap, s megint fel fogunk vonulni Stepaside-ban, s megint szeretnék szétosztogatható sütiket csinálni... No rest for the wicked :-)

2015. február 9.

Havat fúvó február

A januári éves értekezlet előtt hagytam magam rábeszélni a munkára (= nincs más, aki elvállalja), s most megint titkár vagyok a piacon. Sajnos, a munkaképes- vagy ilyenfajta munkára egyáltalán vállalkozó tagok száma egyre csökken, így alig bírtunk "összekaparni" annyi embert, hogy ki tudjuk tölteni a bizottsághoz szükséges tagszámot. Amúgy nagyon dagadtam ezen az értekezleten, mert elhangzott, a két új tagunk és termékeik említése után, hogy van, aki csak a kovászos kenyerem miatt jár a piacra. S valóban, van egy Kamilla vagy Camilla nevű nő, aki minden szombatra rendel egyet, de még nem találkoztam vele. Most egy svájci hölgy is kért egy veknit, így alighanem hamarosan meg kell emelnem a darabszámot, s felhízlalni állatkát, hogy kijöjjön belőle 4 vekni kenyér.

Új tagjaink Sherish, egy muzulmán hölgy, szappanokat gyárt, nyáron csatlakozott, a másik új tag pedig Janka, Szlovákiából, nővér, és süt. Vele már sokat beszélgettem, főleg a közös gyermekkori emlékek (rajzfilmek!) és kaják kapcsán. A múltkor csinált nekem pogácsát, amihez én adtam a disznózsírt, amit pedig Ray hozott nekem Olaszországból. Igazi nemzetközi összefogás eredménye volt a finom pogácsa! 

***

Az Üzemben továbbra is a kaotikus menedzselés dívik, ha meg akarom őrizni a nyugalmamat, akkor jobb, ha egyes dolgokat minden megjegyzés nélkül elintézek magam, megrendelem a futárt, s hasonlók. Mivel majdnem minden péntek őrültekháza volt januárban, kértem a főnököt, adjon segítséget, csütörtök délután, valaki süssön előre, hogy nekem már csak dekorálni kelljen, s ne borítsák fel az amúgy is sűrű időbeosztásomat a váratlanul beeső megrendelések. (A péntek-szombat különösen népszerű nap arra, hogy a vevők szeretteiknek meglepetés-tortát és hasonlókat küldjenek.) Így "megkaptam" Anizt, s ez igen nagy segítség. Még így is ki tudtam tölteni a pénteki tíz órát, de legalább nem volt fejetlen kapkodás.

Ami most kissé aggodalommal és izgalommal tölt el, az az, hogy áprilisban 3 hétig nálunk lesz gyakorlaton egy német cukrászlány. Valamilyen csereprogram keretében jön egy csoport diák-tanonc, családoknál lesznek elszállásolva, első héten nyelvtanfolyam, aztán munka, s az egész gyakorlatot a munkáltatójuk fizeti (!). Le kell majd porolnom bokaszintű német nyelvtudásomat! De ami inkább aggodalommal tölt el, hogy mit fog szólni ez a leányzó, aki egy ilyen, tüchtig német kávézóból, a Bodeni-tó partjáról a mi - khm - kissé lepukkant, nem-tüchtig kávézónkba fog kerül... Olyan kultúrsokk fogja érni, hogy ihaj. V. szerint remekül meg fogjuk érteni egymás, s néhány nap után majd együtt fogjuk forgatni a szemünket.

(Néha kellemetlenül érzem magam emiatt, mert nem tudok vakon elfogult lenni a munkahelyemmel szemben. Büszke vagyok, ha pozitív dolgokat olvasok róla máshol, de belülről nézve aggasztóak a dolgok, és félek egy vadidegen kimondott, vagy ki nem mondott rossz véleményétől.)

***


A kiskertben továbbra is csend van, komposztterítés folyik hétvégente, öntözzük az ágyásokat... illetve mindenki lelkesen neveli a kis palántáit. Kivéve engem, aki még mindig nem ültette el a csilijeit, és a szent bazsalikomokat... Tegnap kora délután kimentem, egyedül voltam, így csendes magányban javítgattam az esővízgyűjtő-rendszert, locsolgattam a benti ágyásokat, miután feltöltöttem a madáretetőt: kiakasztottam rá három, műanyag hálóba zárt magos hájgömböt. Amikor végeztem a locsolással, elmentemben még ránéztem az etetőre... hát egyetlen ÜRES hálót lengetett a szél, a hájgömbök sehol! 

Körbekapkodtam a fejem, hogy ezt most képzelem, vagy mi történt, tényleg eltűntek?? A kiskerten túl, a "mező" végében három dolmányos varjú dolgozott rajtuk, simán elvittek kettőt, a harmadik gömböt, amit nem tudtak leakasztani, erős csőrükkel szétnyitották, s EGÉSZBEN vették ki belőle a gömböt, mert semmiféle morzsalék nem volt az etető alatt...

Azt hiszem, valamiféle más megoldást kell kitalálni az énekesmadarak ottani etetéséhez.
 
Az én sötét kiskertemben is megindult az élet, érdekes módon megjelentek a medvehagyma első levelei, a mini nárciszok mind kinyíltak, már két krókuszom is van a rétegesen belültetett nagy cserépben, sőt, az ajtó előtt álló, a visszavágástól valószínűleg meghökkent rózsámon is megindultak a hajtások. (Hurrá. Tehát nem öltem meg.) 

 

Ez a közösségi kiskert egyik rózsája, az enyémeken fele ekkorák a hajtások.

Az egyetlen (benti) növény, amelyik sértődötten, és a növekedésnek semmiféle jelét nem adva ül a cserepében, az az amarillisz: három gumóját szétválasztottam, mert már szinte kilökték egymást a cserépből. Alighanem a gyökereik kibogozását sínylették meg, mert életnek semmi jele: igaz, a gumók nem is puhulnak, ezért remélem, hogy hamarosan azért újra fognak levelet hozni.

***

Közben valaki vagy valakik beköltöztek a szomszédságba, de nem jöttek bemutatkozni, illetve még nem is láttuk őket, csak a zajokat hallottuk a vékony fal túloldaláról, s rendszeresen égve hagyják a bejárati ajtójuk és a kerti ajtójuk feletti erős villanyt, mintha félnének a sötéttől. Valahogy nincs kedvem nekem kezdeményezni, hogy jónapotkívánokjöttem. Egyik este, úgy éjfél tájt, egy öleb ugatása hallatszott át a hálószobából, erre azóta nem került sor, s remélem, nem is fog. Megszoktam már, hogy nincs zaj, legalábbis nem aggasztóan hangos zaj. A fenti szomszédok, a filmgyárban dolgozó házaspár sűrűn rohangáló hároméves kisfiát is megszoktuk már, azzal sincs gond. Nem haverkodunk, ugyan mosolygunk és köszönünk egymásnak, amikor összefutunk a ház előtt, de különösebben egyikünk sem erőlködik a barátkozással. A nőt néha látom, kicsivel korábban szokott munkába indulni, mint én, a férfi pedig gyakran van itthon a kisfiúval. Nyárra várják a második gyereket, de már lelkiekben felkészültem erre is.

De most várnak a piros sütemények, ugyanis idén szombatra esik Bálint-nap, vagyis nagymennyiségű sütivel kell készülnöm a piacra (is). S mivel húshagyókedd a rákövetkező héten lesz, ezért most szombaton palacsintasütést is tartunk a piacon. Nagy lesz a forgalom! Tavaly is nagyon nagy siker volt a frissen sült palacsinta, az írek által kedvelt citromleves-porcukros változatban.

S hogy a bejegyzés címéhez hű maradjak, múlt hétvégén ezelőtt elmentünk autózni, s íme, bizonyság, hogy volt hó a hegyekben:  elég volt ahhoz, hogy V. meg tudjon dobni egy hógolyóval.

 

2015. január 26.

La xocolata

Itt az elmúlt napokat-heteket a Charlie Hebdo-okozta döbbenet, majd a letargia, valamint a meteorológia által sárga jelzésekkel felruházott erős széllökések jellemezték. Néha a szél mellé mindent ellepő szürke felhőtömeg is párosul, amikor már délelőtt kora esti sötétség teszi morozóssá az embert. S a szélnek köszönhetően hideg is van, mármint itteni hideg, de legalább volt alkalmam párszor viselni a nyakamat tölgyfaderék-vastagságúvá varázsoló kedvenc snood-omat. Ami nem egyéb, mint egy, két végénél összevarrt, a nyakra sálként, vagy a fejre kapucniként húzható, kétrétegű, bolyhos, vaskos kötött holmi. Néha ezzel alszom, mert szeretem a puhaságát. (Olyan macskás...)

Legalább ennyi előnye volt a rossz időnek.

Egy alkalommal hó is volt, vagyis amolyan hószerűség, ami láttán azonnal megbénult a forgalom, lépésben haladtam a főúton V.-ért menet. Mert természetesen késő délután kezdett esni, és amint besötétedett, le is fagyott. Életemben először megcsúsztam a kocsival, először meglepődtem, aztán nevetgélve még próbálkoztam párszor, hogy tudjam, az milyen is, amikor csúszik a kocsi, de semmi aggodalom, egy félreeső úton csináltam mindezt, gyakorlatként. A hó hamar eltűnt, olyan kevéske volt, hogy még téli hangulatom sem támadt tőle. Főleg, mert szinte egyidőben ezzel az "ítéletidővel" kinyílt az első nárciszom. Igaz, csak amolyan cserépben nevelt mininárcisz, de akkor is! Trish pedig tegnap mesélte, hogy nyílnak a hóvirágok a kertjében.

A biztonság kedvéért bebugyoláltam a páfrányfát, napokig zöld zsákkal maga körül riogatta a madarakat, amint fel-fel csapta a szél a tetején lévő zsákfelesleget, alkalmasint a meggyűlt vizet is lecsapva róla. A madarak egyébként teliszájjal zabálnak, nagy a forgalom, remélem, nem azért, mert valami kemény hideg jön. Hét közepére mondanak havat, de inkább csak a nyugati országrészre.

Múlt-múlt hétvégén magamat is meglepve két órán át molyoltam Hannah-val a közösségi kertben, az ágyásokat előkészítve. Az, hogy fogalmunk sincs, mit is kellene csinálni ebben az időszakban, meglehetősen nyilvánvaló volt. Mindketten másoktól hallott jótanácsokat és félinformációkat ismételgettünk egymásnak, illetve a józan paraszti eszünkre hallgatva próbáltuk eldönteni, mi a legjobb a most még üres, és feltűnően száraz ágyásoknak a fóliasátorban. Kivittem az okos könyveimet, de ott bizony sehol nem írták, kell-e és mennyit locsolni az ágyásokat, illetve meg kell-e forgatni a földjüket. Végül Hannah döntött: nem forgatunk, csak lazítunk, s utána vékony réteg érett trágyát terítettünk szét mindegyiken, úgy-ahogy meglocsoltuk őket, majd betakartuk mindegyiket kertészeti szövettakaróval, hogy nyirkos maradjon.

Egyetlen igazán sikeres tevékenységem a kidőlt madáretető újbóli felállítása, feltöltése és a rózsák megnyesése volt. Bár utóbbit majd akkor nevezem sikeresnek, ha kiderül, hogy nem öltem meg őket buzgóságommal. A vörös bokorrózsám túlélte a nyírást, háromcentis hajtásai vannak már.

***

A lakásban még feltűnő helyen vannak az útikönyvek, néhány jegy, apróságok, de a csokis dobozokat, amiket Barcelonából hoztunk, eldugtam, apránként jutalmazzuk csak magunkat egy-egy finom szelet csokival. Az ott töltött napok egyfelől múltidézőek voltak, másfelől igyekeztünk új dolgokat is kipróbálni. Az olyan szép, majd olyan rossz emlékeket maga után hagyó 4 Gats-ot széles ívben elkerültük. A Barceloneta turistamentes vendéglőjéhez csak azért mentünk oda, kézenfogva és nosztalgiázva, hogy meggyőződjünk róla, még mindig nincsen angol menüje, s most is olyan helyiekre szabott, családias kifőzdének néz ki.S most is tele volt.

A hangsúlyt a városnéző sétákra helyeztük, mert az a tapasztalatunk, hogy egy helyi segítségével érdemes felkeresni az érdekes helyeket. (No persze, lehet, hogy ez éppen a legturistásabb helyeket érinti, megeshet, de akkor is élvezetesebb, mint egy útikönyvből kibogarászni a lényeget.) Persze, lustaságom (-unk?) miatt mindjárt elmulasztottuk a "Gourmet" sétát, amit hetente csak egyszer tartanak, délelőtt. Maradt a "Modernista" irányzatról szóló, és a csokoládé-túra.

Amikor először voltunk ott, jó pár éve, a városnéző túrát a néni mikrofon nélkül tartotta, kis csoportunk mindig szorosan köréje tömörült, hogy halljunk. Most már profibban mennek a dolgok: a vezetőnek kis mikrofon van kanyarítva a szája elé, s mi pedig "kézikészülékkel" a nyakunkban, később "ajándékba" megtartható felhallgatóval hallgathatjuk, amit a jobbára zajos utcákon haladva, vagy meg-megállva mond. Így, a két ünnep között, a katalán-spanyol, Háromkirályok ünnepe előtti nagy ajándékozásra készülő bevásárlóktól, és autóktól nyüzsgő utcákon nem is lehetne másképp idegent vezetni.

Gyalog két, két és fél órás túrák ezek, s meglehetősen népszerűek. A fő turista irodában mindig sor áll, megéri korán odamenni, ha az ember több dolgot is el akar intézni, pl. napijegyet venne, s hasonlók. El nem tudom képzelni, mi lehet itt nyáron, ha most, a két ünnep között ilyen volt a turistaforgalom. Rengeteg autóbusz, napi túrára induló, reptéri és városnézős jött-ment a kidíszített, csupafény városban, illetve parkolt sorára várva a Placa de Catalunyán.

De amiről igazán írni akarok, az a csokoládé túra. A vasárnap délire iratkoztunk fel. A Museo de la Xocolata előterében vártunk, fürkészve, mikor jön a vezető. A múzeumot már láttuk egyszer: elég kevés az igazán érdekes látnivaló benne, inkább csokiból készült jókora szobrok, épületek másolatai vannak kiállítva, amiket különböző versenyekre készítettek a cukrászok. A vezetőnk, mint kiderült, a férjével érkezett,  onnan jöttünk rá, hogy ő az, hogy hozzánk hasonlóan tanácstalanul keringett az előtérben, az arcokat fürkészve, míg mi egy irattartós embert kerestünk, mondván, biztos lesz nála egy lista, a résztvevők névsorával.

Résztvevőből csak kettő volt: V. és én... Így a vezetés igen meghittre sikerült, bőven kérdezősködhettünk. A Csokimúzeumban a bevezető poszterek, képek, térképek segítségével röviden elmesélte nekünk, hol terem a kakaóbab, hogyan készül a csokoládé, miért (volt) jelentős helyszín Barcelona a csokoládékészítés szempontjából, hogyan terjedt el Európában, s megint megnéztünk párat a csokiból készült szobrokból. Pörkölt kakaóbabot is a kezünkbe nyomott, hogy kóstoljuk meg. Aztán irány az első megállópont.

Néhány utcával lejjebb - amikor már több, hagyományosnak nevezhető édességboltot, cukrászdát elhagytunk, aminek kirakatait sóváran megbámultam, s nem értettem, miért nem állunk meg -, elárulta, hogy ő a hangsúlyt a mostanában felfutó cukrászok, csokoládéikkal hírnevet szerzett fiatal vagy nem is annyira fiatal mestereket mutatja be, s nem beszél pl. Barcelona egyik legrégibb, ma is nagyhírű cukrászcsaládjáról, az Amatller-ekről (akik még most is a Gaudi tervezte ház, a Casa Batlló melletti, mézeskalácsházra hasonlító palotájukban laknak). Amikor leültünk az első kávézóban, s elénk került az első kávé, és az első tálka csokoládé, az jutott eszembe, hogy én ezt nem fogom túlélni. Vajon hány helyet fogunk meglátogatni, hány tálka csokit fogunk majd "tesztelni"?

S milyen csokikat, te jó Ég... Az első helyen, Oriol Balaguer egyik kávézójában a csokoládébab formájú bonbon ismerősnek tűnt, de nem tudtam, honnan is? Hármat kóstolhattunk meg, miközben találgatnunk kellett, mennyi a kakakótartalma, mi lehet a tölteléke. A szemem közben a polcokon kirakott sütőformákon járt, hogy majd melyiket is szeretném megvenni... Ugyanazon német cég holmijai voltak, megfordult a fejemben, hogy talán szerződésben áll velük?

Itt ettük a legjobb csokit, a még éppen csokoládénak nevezhető fehér csokival bevontat, aminek a japán citromféle, a yuzu volt a tölteléke. Nem hallottam még erről, muszáj volt később visszamenni még több bonbonért. S akkor esett le, hogy miért volt ismerős a bonbonforma és a cukrász logója: évekkel ezelőtt, talán a Bűvös Szakács nyomán kerestem én már ezt a cukrászatot, el is zarándokoltunk a külvárosban lévő műhelyéig, ami akkor éppen zárva volt... A weboldalát megnézve kiderült, hogy azóta csak tovább terjeszkedett, s most már több kávézója is van. S úgy tűnik, hamarosan lesz online boltja is!




A csomagolás nagyon profi, a néni kesztyűs kézzel pakolgatta a bonbonokat a dobozba, műanyag alpot simított rájuk... A doboz alul-felül bélelt, utazásálló. S kóstolgatás közbe azt is megtudtuk, hogy ez a cukrász több évig dolgozott Ferran Adria vendéglőjében, ahol a desszertekért volt felelős. Mondta is V., hogy ennél közelebb sosem fogunk kerülni az El Bulli-hoz, mint itt, a csokoládéit majszolva... Később kiderült, hogy az összes meglátogatott hely cukrászainak volt valamilyen köze Adriához, vagy haverok voltak, vagy munkatársak, vagy tanítványok...

A következő helyszín az El Born városrészben lévő Bubó (haha) nevű cukrászat volt, Carles Mampel cukrászata. Itt egy érdekes ízkombinációs csoki várt bennüket (s újabb kávé). A bonbon kakaóba volt hempergetve, a közepén egy makadámia dióval, amit enyhén sós tejcsoki vont be... Ez így leírva elég furának hangzik, de annyira el vannak találva az ízek, és az arányok, hogy itt sem álltuk meg vásárlás nélkül. Amit ki kellett még próbálni, az a Xabina nevezetű édesség volt, amely egy világversenyen tíz éve a világ legjobb desszertje lett. Íme, a fotó, ahol a csomagolásra is felhívnám a figyelmet: a tortácskát tartó kartonlapot beragasztották a dobozba, hogy ne mozduljon el a desszert, s ne nyomódjon össze, mire visszaérünk vele a szállodába... Az ilyen apróságok engem nagyon meg tudnak nyerni, nem beszélve a kávézók szép berendezéséről, a tisztaságról, a nettségükről, amit az Üzeméből nagyon hiányolok.


Már itt húzódoztam a további kóstolástól, nagyon finom, de nagyon SOK volt ez így egyszerre, mire a hölgy nevetve megjegyezte, hogy milyen fura vendégek vagyunk mi, mindenki más két kézzel tömi az arcába a csokikat, mi pedig itt vonakodunk...  

(A Xabinát is csak az elutazás előtti estén ettük meg. Milyen volt? Nagyon finom: egy kellemes, könnyű csokihabot találtunk benne, vékony piskótarétegen, alja csokidarába volt mártva, s vaníliát is éreztem benne. A tetején az az aprócska makaron volt a kedvencem. Fényes, de nem kemény csokibevonattal volt leöntve, s az a kis aranycsík a tetején... Nem vagyok jó kritikus, a kóstolásakor kiadott hangokat pedig nem tudom leírni, haha.)

A harmadik cukrászdát már hosszabb séta után értük el, de addig is beszélt nekünk a városrészekről, amiken átsétáltunk, templomokról, épületekről, vagy a tapas-bárokról, hogy melyiket érdemes meglátogatni. Vagyis városnézést is kaptunk a kóstolók mellé. Megmutatta, hogy a legjobb tapas-ok, bocsánat pinxo-k melyik baszk bárban kaphatók. Ugyanis már korábban feltűnt, hogy Barcelonában mennyi baszk bár van, jobbára láncok tagjai, de majdnem minden főbb helyen találtunk egyet-egyet. Azt hinné az ember, hogy a rendkívül nacionalista érzelmű Katalóniában nem a baszk, hanem a saját tapas-bárjaikat fogják hírdetni, s erre tessék. Később kikötöttünk az egyikben, s megmosolyogni való volt, hogy körülöttünk csupa baszk nyelvű felirat volt, de amikor az egyik fő poszter szövegének fordítására voltunk kiváncsiak, a pincérnőnek a falra ragasztott spanyol fordításhoz kellett fordulnia segítségért. Mindezt abban a bárban, amely egyben a baszk kulturális központ helyszínéül is szolgál...

Végül a La Rambla tömegén átvergődve kerültünk az Escribá család (egyik) cukrászdájához. Ez már egy régi épületben volt, az ajtó felett festett üveg díszítés, bent, a kávézóban pedig nagy meglepetésemre egy hatalmas Szűz Mária szobor. Odabent leültünk (tömve volt, de tartották nekünk a helyet) ahol további csokikat kaptunk tesztelésre, és kávét (hanyadikat is? Jaj.), majd zárásképpen egy-egy pohárka cavát, habzóbort. A hely aprócska, osztott szintű, a kávézórész felé öregasszonybokát fenyegető, keskeny lépcsővel, amit valószínűleg azonnal elbontatna egy ír Health and Safety-s ember. Szerencsére itt a józan ész uralkodik, leóvatoskodik az alsó szintre, aki enni akar. A közönség inkább turistákból állt, a falatnyi asztaloknál egymás könyökét érték az emberek.

Az Escribá család generációkon át ívelő története poénos weboldalukon olvasható angolul is. A család jelenlegi leghíresebb tagja, Cristian Escribá negyedik generációs cukrász, aki főleg bolondos, nagyméretű tortáiról nevezetes, vagy azokról a karamell-ékszerekről, amelyeket a cukrászda részen meg is lehet venni. Stílusának jellemzéseként csak annyit, hogy édesapját, Antonió-t a cukrászat Mozartjának titulálták...

Másnap Cris(tina), a vezetőnk bíztatására visszamentünk ide reggelizni. Muszáj volt megkóstolni a croissant-t. S itt ittunk forró csokoládét... Ennek azóta is a hatása alatt állok. Képzeljünk el egy presszóspohárnál valamivel nagyobb porcelánpohárkát, fehéret, jó vastag fallal, melynek alját a város fekete sziluettje öleli körbe. Benne csokoládé, mely olyan sűrű, hogy V. meg tudta állítani benne a kanalát. Gondolkodtunk, hogy ezt most inni kell-e, vagy kanalazzuk, mert módfelett sűrű. Mindkettő működött, de az az íz...! El tudom képzelni, hogy tömény olvasztott csokit kaptunk, aminek megmutattak egy forró tejes edényt is, de csak messziről. Valami remek volt. 


Egy asztallal odébb kötényes, munkaruhás bácsika ült le, a szomszédos piacról ugrott át, mint kiderült (később láttuk a La Boqueria egy pultja mögött), egy ugyanilyen forró csokira. Csakhogy ő még tejszínhabtornyot is kért mellé... Mint kiderült, az a forró csoki "svájci" változata... A bácsika amúgy nagyon tetszett nekem, főleg mert erősen kilógott az útikönyveket lapozgató, poharaikat-kajáikat bőszen fotózgató turisták közül. Elvette az aznapi újságot a pultról, azt olvasgatta, s szerintem magában nagyon is elítélte ezt a rajongó tömeget, akik az Escribá fiú hírére-nevére gyűlnek ide a világ minden tájáról, elfoglalva az összes asztalt, hogy ne tudjon nyugalomban olvasni... Pedig ő még emlékszik rá, amikor a kis Cristian seggén ott volt a tojáshéj... 

Ha valakinek van kedve egy ilyen csokitúrához, a turistairodában tud foglalni időpontot, vagy megkeresheti Cristinát közvetlenül is a weboldalán át: www.barcelonachocolatetours.com. Mi a Classic túrát jártuk végig.