2015. január 26.

La xocolata

Itt az elmúlt napokat-heteket a Charlie Hebdo-okozta döbbenet, majd a letargia, valamint a meteorológia által sárga jelzésekkel felruházott erős széllökések jellemezték. Néha a szél mellé mindent ellepő szürke felhőtömeg is párosul, amikor már délelőtt kora esti sötétség teszi morozóssá az embert. S a szélnek köszönhetően hideg is van, mármint itteni hideg, de legalább volt alkalmam párszor viselni a nyakamat tölgyfaderék-vastagságúvá varázsoló kedvenc snood-omat. Ami nem egyéb, mint egy, két végénél összevarrt, a nyakra sálként, vagy a fejre kapucniként húzható, kétrétegű, bolyhos, vaskos kötött holmi. Néha ezzel alszom, mert szeretem a puhaságát. (Olyan macskás...)

Legalább ennyi előnye volt a rossz időnek.

Egy alkalommal hó is volt, vagyis amolyan hószerűség, ami láttán azonnal megbénult a forgalom, lépésben haladtam a főúton V.-ért menet. Mert természetesen késő délután kezdett esni, és amint besötétedett, le is fagyott. Életemben először megcsúsztam a kocsival, először meglepődtem, aztán nevetgélve még próbálkoztam párszor, hogy tudjam, az milyen is, amikor csúszik a kocsi, de semmi aggodalom, egy félreeső úton csináltam mindezt, gyakorlatként. A hó hamar eltűnt, olyan kevéske volt, hogy még téli hangulatom sem támadt tőle. Főleg, mert szinte egyidőben ezzel az "ítéletidővel" kinyílt az első nárciszom. Igaz, csak amolyan cserépben nevelt mininárcisz, de akkor is! Trish pedig tegnap mesélte, hogy nyílnak a hóvirágok a kertjében.

A biztonság kedvéért bebugyoláltam a páfrányfát, napokig zöld zsákkal maga körül riogatta a madarakat, amint fel-fel csapta a szél a tetején lévő zsákfelesleget, alkalmasint a meggyűlt vizet is lecsapva róla. A madarak egyébként teliszájjal zabálnak, nagy a forgalom, remélem, nem azért, mert valami kemény hideg jön. Hét közepére mondanak havat, de inkább csak a nyugati országrészre.

Múlt-múlt hétvégén magamat is meglepve két órán át molyoltam Hannah-val a közösségi kertben, az ágyásokat előkészítve. Az, hogy fogalmunk sincs, mit is kellene csinálni ebben az időszakban, meglehetősen nyilvánvaló volt. Mindketten másoktól hallott jótanácsokat és félinformációkat ismételgettünk egymásnak, illetve a józan paraszti eszünkre hallgatva próbáltuk eldönteni, mi a legjobb a most még üres, és feltűnően száraz ágyásoknak a fóliasátorban. Kivittem az okos könyveimet, de ott bizony sehol nem írták, kell-e és mennyit locsolni az ágyásokat, illetve meg kell-e forgatni a földjüket. Végül Hannah döntött: nem forgatunk, csak lazítunk, s utána vékony réteg érett trágyát terítettünk szét mindegyiken, úgy-ahogy meglocsoltuk őket, majd betakartuk mindegyiket kertészeti szövettakaróval, hogy nyirkos maradjon.

Egyetlen igazán sikeres tevékenységem a kidőlt madáretető újbóli felállítása, feltöltése és a rózsák megnyesése volt. Bár utóbbit majd akkor nevezem sikeresnek, ha kiderül, hogy nem öltem meg őket buzgóságommal. A vörös bokorrózsám túlélte a nyírást, háromcentis hajtásai vannak már.

***

A lakásban még feltűnő helyen vannak az útikönyvek, néhány jegy, apróságok, de a csokis dobozokat, amiket Barcelonából hoztunk, eldugtam, apránként jutalmazzuk csak magunkat egy-egy finom szelet csokival. Az ott töltött napok egyfelől múltidézőek voltak, másfelől igyekeztünk új dolgokat is kipróbálni. Az olyan szép, majd olyan rossz emlékeket maga után hagyó 4 Gats-ot széles ívben elkerültük. A Barceloneta turistamentes vendéglőjéhez csak azért mentünk oda, kézenfogva és nosztalgiázva, hogy meggyőződjünk róla, még mindig nincsen angol menüje, s most is olyan helyiekre szabott, családias kifőzdének néz ki.S most is tele volt.

A hangsúlyt a városnéző sétákra helyeztük, mert az a tapasztalatunk, hogy egy helyi segítségével érdemes felkeresni az érdekes helyeket. (No persze, lehet, hogy ez éppen a legturistásabb helyeket érinti, megeshet, de akkor is élvezetesebb, mint egy útikönyvből kibogarászni a lényeget.) Persze, lustaságom (-unk?) miatt mindjárt elmulasztottuk a "Gourmet" sétát, amit hetente csak egyszer tartanak, délelőtt. Maradt a "Modernista" irányzatról szóló, és a csokoládé-túra.

Amikor először voltunk ott, jó pár éve, a városnéző túrát a néni mikrofon nélkül tartotta, kis csoportunk mindig szorosan köréje tömörült, hogy halljunk. Most már profibban mennek a dolgok: a vezetőnek kis mikrofon van kanyarítva a szája elé, s mi pedig "kézikészülékkel" a nyakunkban, később "ajándékba" megtartható felhallgatóval hallgathatjuk, amit a jobbára zajos utcákon haladva, vagy meg-megállva mond. Így, a két ünnep között, a katalán-spanyol, Háromkirályok ünnepe előtti nagy ajándékozásra készülő bevásárlóktól, és autóktól nyüzsgő utcákon nem is lehetne másképp idegent vezetni.

Gyalog két, két és fél órás túrák ezek, s meglehetősen népszerűek. A fő turista irodában mindig sor áll, megéri korán odamenni, ha az ember több dolgot is el akar intézni, pl. napijegyet venne, s hasonlók. El nem tudom képzelni, mi lehet itt nyáron, ha most, a két ünnep között ilyen volt a turistaforgalom. Rengeteg autóbusz, napi túrára induló, reptéri és városnézős jött-ment a kidíszített, csupafény városban, illetve parkolt sorára várva a Placa de Catalunyán.

De amiről igazán írni akarok, az a csokoládé túra. A vasárnap délire iratkoztunk fel. A Museo de la Xocolata előterében vártunk, fürkészve, mikor jön a vezető. A múzeumot már láttuk egyszer: elég kevés az igazán érdekes látnivaló benne, inkább csokiból készült jókora szobrok, épületek másolatai vannak kiállítva, amiket különböző versenyekre készítettek a cukrászok. A vezetőnk, mint kiderült, a férjével érkezett,  onnan jöttünk rá, hogy ő az, hogy hozzánk hasonlóan tanácstalanul keringett az előtérben, az arcokat fürkészve, míg mi egy irattartós embert kerestünk, mondván, biztos lesz nála egy lista, a résztvevők névsorával.

Résztvevőből csak kettő volt: V. és én... Így a vezetés igen meghittre sikerült, bőven kérdezősködhettünk. A Csokimúzeumban a bevezető poszterek, képek, térképek segítségével röviden elmesélte nekünk, hol terem a kakaóbab, hogyan készül a csokoládé, miért (volt) jelentős helyszín Barcelona a csokoládékészítés szempontjából, hogyan terjedt el Európában, s megint megnéztünk párat a csokiból készült szobrokból. Pörkölt kakaóbabot is a kezünkbe nyomott, hogy kóstoljuk meg. Aztán irány az első megállópont.

Néhány utcával lejjebb - amikor már több, hagyományosnak nevezhető édességboltot, cukrászdát elhagytunk, aminek kirakatait sóváran megbámultam, s nem értettem, miért nem állunk meg -, elárulta, hogy ő a hangsúlyt a mostanában felfutó cukrászok, csokoládéikkal hírnevet szerzett fiatal vagy nem is annyira fiatal mestereket mutatja be, s nem beszél pl. Barcelona egyik legrégibb, ma is nagyhírű cukrászcsaládjáról, az Amatller-ekről (akik még most is a Gaudi tervezte ház, a Casa Batlló melletti, mézeskalácsházra hasonlító palotájukban laknak). Amikor leültünk az első kávézóban, s elénk került az első kávé, és az első tálka csokoládé, az jutott eszembe, hogy én ezt nem fogom túlélni. Vajon hány helyet fogunk meglátogatni, hány tálka csokit fogunk majd "tesztelni"?

S milyen csokikat, te jó Ég... Az első helyen, Oriol Balaguer egyik kávézójában a csokoládébab formájú bonbon ismerősnek tűnt, de nem tudtam, honnan is? Hármat kóstolhattunk meg, miközben találgatnunk kellett, mennyi a kakakótartalma, mi lehet a tölteléke. A szemem közben a polcokon kirakott sütőformákon járt, hogy majd melyiket is szeretném megvenni... Ugyanazon német cég holmijai voltak, megfordult a fejemben, hogy talán szerződésben áll velük?

Itt ettük a legjobb csokit, a még éppen csokoládénak nevezhető fehér csokival bevontat, aminek a japán citromféle, a yuzu volt a tölteléke. Nem hallottam még erről, muszáj volt később visszamenni még több bonbonért. S akkor esett le, hogy miért volt ismerős a bonbonforma és a cukrász logója: évekkel ezelőtt, talán a Bűvös Szakács nyomán kerestem én már ezt a cukrászatot, el is zarándokoltunk a külvárosban lévő műhelyéig, ami akkor éppen zárva volt... A weboldalát megnézve kiderült, hogy azóta csak tovább terjeszkedett, s most már több kávézója is van. S úgy tűnik, hamarosan lesz online boltja is!




A csomagolás nagyon profi, a néni kesztyűs kézzel pakolgatta a bonbonokat a dobozba, műanyag alpot simított rájuk... A doboz alul-felül bélelt, utazásálló. S kóstolgatás közbe azt is megtudtuk, hogy ez a cukrász több évig dolgozott Ferran Adria vendéglőjében, ahol a desszertekért volt felelős. Mondta is V., hogy ennél közelebb sosem fogunk kerülni az El Bulli-hoz, mint itt, a csokoládéit majszolva... Később kiderült, hogy az összes meglátogatott hely cukrászainak volt valamilyen köze Adriához, vagy haverok voltak, vagy munkatársak, vagy tanítványok...

A következő helyszín az El Born városrészben lévő Bubó (haha) nevű cukrászat volt, Carles Mampel cukrászata. Itt egy érdekes ízkombinációs csoki várt bennüket (s újabb kávé). A bonbon kakaóba volt hempergetve, a közepén egy makadámia dióval, amit enyhén sós tejcsoki vont be... Ez így leírva elég furának hangzik, de annyira el vannak találva az ízek, és az arányok, hogy itt sem álltuk meg vásárlás nélkül. Amit ki kellett még próbálni, az a Xabina nevezetű édesség volt, amely egy világversenyen tíz éve a világ legjobb desszertje lett. Íme, a fotó, ahol a csomagolásra is felhívnám a figyelmet: a tortácskát tartó kartonlapot beragasztották a dobozba, hogy ne mozduljon el a desszert, s ne nyomódjon össze, mire visszaérünk vele a szállodába... Az ilyen apróságok engem nagyon meg tudnak nyerni, nem beszélve a kávézók szép berendezéséről, a tisztaságról, a nettségükről, amit az Üzeméből nagyon hiányolok.


Már itt húzódoztam a további kóstolástól, nagyon finom, de nagyon SOK volt ez így egyszerre, mire a hölgy nevetve megjegyezte, hogy milyen fura vendégek vagyunk mi, mindenki más két kézzel tömi az arcába a csokikat, mi pedig itt vonakodunk...  

(A Xabinát is csak az elutazás előtti estén ettük meg. Milyen volt? Nagyon finom: egy kellemes, könnyű csokihabot találtunk benne, vékony piskótarétegen, alja csokidarába volt mártva, s vaníliát is éreztem benne. A tetején az az aprócska makaron volt a kedvencem. Fényes, de nem kemény csokibevonattal volt leöntve, s az a kis aranycsík a tetején... Nem vagyok jó kritikus, a kóstolásakor kiadott hangokat pedig nem tudom leírni, haha.)

A harmadik cukrászdát már hosszabb séta után értük el, de addig is beszélt nekünk a városrészekről, amiken átsétáltunk, templomokról, épületekről, vagy a tapas-bárokról, hogy melyiket érdemes meglátogatni. Vagyis városnézést is kaptunk a kóstolók mellé. Megmutatta, hogy a legjobb tapas-ok, bocsánat pinxo-k melyik baszk bárban kaphatók. Ugyanis már korábban feltűnt, hogy Barcelonában mennyi baszk bár van, jobbára láncok tagjai, de majdnem minden főbb helyen találtunk egyet-egyet. Azt hinné az ember, hogy a rendkívül nacionalista érzelmű Katalóniában nem a baszk, hanem a saját tapas-bárjaikat fogják hírdetni, s erre tessék. Később kikötöttünk az egyikben, s megmosolyogni való volt, hogy körülöttünk csupa baszk nyelvű felirat volt, de amikor az egyik fő poszter szövegének fordítására voltunk kiváncsiak, a pincérnőnek a falra ragasztott spanyol fordításhoz kellett fordulnia segítségért. Mindezt abban a bárban, amely egyben a baszk kulturális központ helyszínéül is szolgál...

Végül a La Rambla tömegén átvergődve kerültünk az Escribá család (egyik) cukrászdájához. Ez már egy régi épületben volt, az ajtó felett festett üveg díszítés, bent, a kávézóban pedig nagy meglepetésemre egy hatalmas Szűz Mária szobor. Odabent leültünk (tömve volt, de tartották nekünk a helyet) ahol további csokikat kaptunk tesztelésre, és kávét (hanyadikat is? Jaj.), majd zárásképpen egy-egy pohárka cavát, habzóbort. A hely aprócska, osztott szintű, a kávézórész felé öregasszonybokát fenyegető, keskeny lépcsővel, amit valószínűleg azonnal elbontatna egy ír Health and Safety-s ember. Szerencsére itt a józan ész uralkodik, leóvatoskodik az alsó szintre, aki enni akar. A közönség inkább turistákból állt, a falatnyi asztaloknál egymás könyökét érték az emberek.

Az Escribá család generációkon át ívelő története poénos weboldalukon olvasható angolul is. A család jelenlegi leghíresebb tagja, Cristian Escribá negyedik generációs cukrász, aki főleg bolondos, nagyméretű tortáiról nevezetes, vagy azokról a karamell-ékszerekről, amelyeket a cukrászda részen meg is lehet venni. Stílusának jellemzéseként csak annyit, hogy édesapját, Antonió-t a cukrászat Mozartjának titulálták...

Másnap Cris(tina), a vezetőnk bíztatására visszamentünk ide reggelizni. Muszáj volt megkóstolni a croissant-t. S itt ittunk forró csokoládét... Ennek azóta is a hatása alatt állok. Képzeljünk el egy presszóspohárnál valamivel nagyobb porcelánpohárkát, fehéret, jó vastag fallal, melynek alját a város fekete sziluettje öleli körbe. Benne csokoládé, mely olyan sűrű, hogy V. meg tudta állítani benne a kanalát. Gondolkodtunk, hogy ezt most inni kell-e, vagy kanalazzuk, mert módfelett sűrű. Mindkettő működött, de az az íz...! El tudom képzelni, hogy tömény olvasztott csokit kaptunk, aminek megmutattak egy forró tejes edényt is, de csak messziről. Valami remek volt. 


Egy asztallal odébb kötényes, munkaruhás bácsika ült le, a szomszédos piacról ugrott át, mint kiderült (később láttuk a La Boqueria egy pultja mögött), egy ugyanilyen forró csokira. Csakhogy ő még tejszínhabtornyot is kért mellé... Mint kiderült, az a forró csoki "svájci" változata... A bácsika amúgy nagyon tetszett nekem, főleg mert erősen kilógott az útikönyveket lapozgató, poharaikat-kajáikat bőszen fotózgató turisták közül. Elvette az aznapi újságot a pultról, azt olvasgatta, s szerintem magában nagyon is elítélte ezt a rajongó tömeget, akik az Escribá fiú hírére-nevére gyűlnek ide a világ minden tájáról, elfoglalva az összes asztalt, hogy ne tudjon nyugalomban olvasni... Pedig ő még emlékszik rá, amikor a kis Cristian seggén ott volt a tojáshéj... 

Ha valakinek van kedve egy ilyen csokitúrához, a turistairodában tud foglalni időpontot, vagy megkeresheti Cristinát közvetlenül is a weboldalán át: www.barcelonachocolatetours.com. Mi a Classic túrát jártuk végig.

2015. január 1.

01. 01. 2015

Amikor visszajövök szabadságról, azt hiszem, vagy azt remélem, hogy az általam felkeresett helynek a varázsa, jobbsága, szépsége, mássága, mint valami lepkeszárnyról érintésre lepergő hímpor, kicsit bevon, engem is szebbé, jobbá, érdekessebbé tesz, új lendületet ad, és megváltoztat. Mint az Újév első napja, pontosan olyan a hatás. Kicsit fényesebbnek, újabbnak, kisimultabbnak képzelem magam, s úgy érzem, hogy valami, valami biztosan változni fog, jobb és szebb lesz. Talán éppen én. Aztán ezt az érzést a villámgyorsan elkövetkező hétköznapok szépen elmúlasztják, már az első, számomra nagyon is ismerős, begyakorolt és megszokott mozdulatnál érzem, hogy nem, nem lettem szebb, jobb, újabb, sőt, kisimultabb sem, nem változik semmi, s ezért a hazaérkezés, akár csak az Újév első napja, enyhe bánattal tölt el. 

Ráadásul az odakint néha ijesztően meglóduló szél, és a vízszintesen száguldó vízcseppek sem segítenek oldani a melankóliát. Várom, mikor tépi le a madáretetőt a fáról, esetleg az ággal együtt. Ez a nagy szél sehogysem viszi el a felhőket, egyre csak több jön, s hiába zöldek a növények, és nem is annyira hideg ez a szél, mégis valahogy lehangolt vagyok tőle, s gondolkodom, hogyan kezdjem ezt az évet, hogy ne legyek ennyire búvalbaszott. Mert az "újdonság" kellene hogy adjon valami reményt, hogy hú, de jó lesz, és új, és fényes, és bármi megtörténhet, de nem tudok olyat feldobott és izgatottan várakozó lenni, mint az uram, akinek tervei vannak, amelyek már-már kész ténnyé állnak össze a fejében.  

Így ezért csak kis lépésekkel haladok előre, a mindfulness, az "itt és most" jegyében. Kezdetnek leolvastam az órákat és most beírom a szolgáltatónak, online, s aztán kitalálom, mit csináljak legközelebb. De mindenképpen valami hasznosat fogok csinálni, hogy ne legyen az az érzésem, hogy elszúrom ezt a napot valami léhasággal. Mert valahol bennem van a babonás ijedtség, hogy ha ezt csinálom, akkor ez lesz egész évben. S éppen ezért majd valami tévés hülyeséggel is fel fogom magam vidámítani, hogy ne ez a hangulat, és a baljós előérzet uralkodják a kerek hasú 2015-ön.

2014. december 24.

Boldog Karácsonyt

Hosszúak és fárasztóak voltak az előző hetek. Odakint tavasziasan enyhe az idő, tegnap például még találtam érett szamócát az Üzembeli kertben, s a fukszia is virágzik még a ládában. Fenyegetőznek egy hidegfronttal, de hó biztosan nem lesz az idén. 

Akármi volt, nem érdekel. Elmúlt. A többiért ráérek aggódni januárban. Mostantól pihenünk. Még dekorálom Susanék hagyományos karácsonyi tortáját, szállítás közben megveszem a szerény, korántsem magyaros karácsonyi vacsoránkhoz a hozzávalókat, átadom az utolsó kisházakat, még kicsit verem a bucimat, amiért páran kimaradtak a karácsonyi laplistából, aztán vége.

Kellemes karácsonyi ünnepeket, mindenkinek.

***

BC–AD
 
This was the moment when Before
Turned into After, and the future's
Uninvented timekeepers presented arms.
This was the moment when nothing
Happened. Only dull peace
Sprawled boringly over the earth.
This was the moment when even energetic Romans
Could find nothing better to do
Than counting heads in remote provinces.
And this was the moment
When a few farm workers and three
Members of an obscure Persian sect
Walked haphazard by starlight straight
Into the kingdom of heaven. 

UA Fanthorpe



2014. december 1.

Már december? Már december!

Mostanában úgy érzem magam, mint egy medve, amelyik a félhomályban motoz a barlangban. Sötét van. Az Üzem - ha nem süt a nap - az erőtlen lámpák miatt elég barlangszerű.  Az idő még most is enyhébb, mint lennie kellene, a terasz kövét még mindig ellepik este a meztelencsigák (fújj), sőt, még legyeket és méheket is láttunk a kertben, és a szomszéd rózsái - bármennyire is visszavágta őket a sógora - lelkesen virágoznak. Fél öt felé már sötét van, az esti munkához komoly energialöketre van szükségem, mert legszívesebben a paplan alatt időznék. Mi lehet akkor a skandinávoknál?

Pár hete megjött az új sütő az Üzembe, szép, fényes, új-zélandi gyártmány, mély, kétszer annyi torta fér bele, mint a régibe. Nagyon szépen süt, egyenletesen, egyelőre nem fedeztem fel benne hibát. Ez segít a sütési rutin gyorsabb teljesítésében. A hangulat továbbra is nyomott, mert vendég kevés van. Mármint beülős. Egyszer már a papírboltbeli lányok, a szomszédaink is megjegyezték, hogy mi történt, mert valahányszor elmennek az ajtó előtt, bent csak a főnököm ül, és pötyög a laptopján. Az utóbbi két hétben azért akadtak sűrű napok is, mármint vendég szempontjából, de a reggelek még mindig félelmetesen csendesek. Kivéve pénteket, amikor az emberek érzik a közelítő hétvégét, s talán hajlamosabbak több időt szánni a reggelire, és ráérősen beülni valahová. Reményre ad okot, hogy azok a hírességek is visszatértek, akik korábban rendszeresen jártak az Üzemben. Most pénteken például egy ír birkózó vendégünk ette több fogásból álló, számos tojásból készült reggelijét, később az ország egyik sztárolt gazdasági szakértője ebédelt az Üzemben, míg a másik asztalnál egy ismert emberjogi aktivista hölgy ette a tortaszeletét egy fiatal kollégájával. Főnökünk gyakran ismétli, ne  aggódjunk, az emberek vissza fognak jönni, s magamban csak reménykedni tudok, hogy így is lesz. Már csak felszolgáló kollégáim miatt is, hiszen nem mindegy, mennyi borravalót tudnak elosztani maguk között...

Claire, a séf kolléga most már nemcsak az Üzemben, hanem a Slice-ban is dolgozik, heti két napot. Ott ugyanis felmondott az egyik séf, és ahelyett, hogy felvennének valakit, inkább Claire-t rángatják oda. Mert az könnyebb, mint valakit betanítani, érvelt Ray. Így most Catherine kollégánk, aki a konyhában is járatos, hétfőnként nemcsak a konyhát viszi, hanem kávét is főz reggel. 11-ig egyes-egyedül van a kávézóban! Telefon vesz fel, kiszolgál, italokat készít ÉS mindemellett süt is. Őrület. Még nem volt alkalmam beszélni vele, hogy ezt hogyan csinálja, de azt hiszem, nem is fogok. Mostanában nagyon igyekszem odafigyelni, hogy ne legyek ideges (se a magam, se más problémája miatt), mert baromira árt. Általában ez sikerül is, kivéve pénteket, amikor 2-3 napra előre sütök és dekorálok, s rendszeresen elszakad a cérna, amikor úgy érzem, hogy sosem fogok végezni és hazajutni.

A kicsit olyan "mi-lesz-itt?" érzés még mindig belengi a kávézót, kaotikus a managelés, sokat morgunk, s mindenki nagyon várja a karácsonyt, amikor végre kifújhatjuk ezt a nehézkes, zsírszagú levegőt magunkból, és kipihenhetjük a stresszt. Körülöttünk (eddig) négy új étkezde, kávézó nyílt, egyik sincs messzebb öt percnél, s hamarosan nyílik az ötödik, igaz, az inkább puccos vendéglőnek, bárnak tűnik a frontja alapján. Tehát aggodalomra nagyon is van ok. Ettől függetlenül én elfoglalt vagyok, rengeteg a torta megrendelés, sok a dekorálási munka, szendvics- és cateringrendelés is akad rendesen, s az egyes, estékre szervezett rendezvényekre is elfogynak a jegyek. Lehet, hogy ez csak az ünnepekhez köthető, majd kiderül idővel.

***

A karácsonyi sütési roham itt is-ott is beindult, ezért csak röviden a hírek: új lakók költöztek fölénk (hurrá, fognak fűteni), egy totyogós kisgyerekük van, ezért újra vannak futkározási zajok. Már találkoztam a férjjel, szabadkozott a kicsi rohangálása miatt. Szerencsére az ilyen babák korán aludni mennek, este nem fog zavarni.

A közösségi kiskert aludni látszik. A kóbor-, és félkóbor macskák köszönik, megvannak, át-átvonulnak a színen. A vörös félfejűt elneveztem Posmuk Vincének (családi legenda fűződik e névhez), kitartó közeledésem eredményeként már engedi meggyömöszölni a nyakát, s néha doromboláshoz hasonló, kissé szörcsögő hangokat hallat. De azért nem áltatom magam, tudom, hogy csak kajálni jön.

Programjaink szigorúan a hétvégékre koncentrálódnak, hétközben sem energiám, sem kedvem elmenni sehová, már a hétfői mozikba sem megyek el, ide, a művházba. Főzni is ritkábban főzök. Sikeresen leszoktam egyes fórumokról, visszavettem a Facebook-os lendületet, megszüntettem a Twitter-emet - néha érdekes és szórakoztató volt ugyan olvasgatni mások gondolatait, de sajnos, számomra időpazarlás. 

Most szombaton volt a piac évfordulós ebédje, V. is eljött; vasárnap aztán találkoztunk egyik régi kollégájával, aki kivándorol Ausztráliába - nem az első ismerősünk, aki pakol és megy el; egyszer együtt ebédeltünk régi lakótársunkkal, a perui Sandrával - amolyan mini lakótárs-találkozót tartottunk, vele és Trish-sel. Néha sétálunk nagyokat, néha beszélgetünk a lehetséges jövőről; de jobbára munka van, csendesen gyűlő, olvasásra váró újsághalmok, és könyvek. Túlestünk az adózás időszakán, hurrá. Az eddig megbízhatóan duruzsoló bojlerünk egy alkalommal megadta magát, immáron végleg: de sikerült egy hét fagyoskodás és elektromos radiátor melletti melegedés után megcsináltatni, ráadásul egy pontosan, időre érkező emberrel, aki nem számolta fel a csillagokat is a munkájáért. 

Így mondhatni, minden OK - lekopogom azért. Már csak 23 nap Karácsonyig. Már csak 3 karácsonyi vásár a piacon... Már csak bő három hét, s megyünk Barcelonába, s aztán bezárjuk ezt a fura, stresszes évet.

2014. november 3.

Új hónap - régi/új megszoknivalók

Megjött a hideg(ebb) idő és az eső. Annak a pár hideg reggelnek köszönhetően megszínesedtek a levelek, aztán a két nagy szeles estének köszönhetően le is hullottak hamar. Olyan süvöltés folyt a ház körül, mint egy rossz rémregényben.Ugyanakkor a növények az elmúlt enyhe (már-már melegnek nevezhető) hetek miatt még mindig virágoznak, pl. az ismeretlenek által a közösségi kiskertben hagyott két, gyengécske rózsatő közül az egyik újra virágozni kezdett! Paradicsom még mindig érik, a kis rózsabokrok is hozzák a virágaikat a kiskert bejárata előtt - főleg, mióta Hannah alaposan megtrágyázta őket. Jono két új ágyást alakított ki. A teának való menták élénkzöldek, még félig érett paprika is akad a mind jobban terjeszkedő paradicsomok között. Még sokszor döngenek méhek a kertben, s a fene egye meg, de légy is akad.

Nagy meglepetésemre volt kollégánk, Nina toppant be péntek délután a kávézóba, pár napot volt Cork-ban egy mesemondó fesztiválon, ma már repült is vissza Massachusetts-be. Annyira kedves volt, hozott nekem egy Updike-könyvet, egy antikváriumban találta, első kiadás. Büszkén meséltem neki, hogy ugyan az általa kijelölt ágyásból-kertből nem lett semmi a telepen, de van helyette rendes közösségi kiskert! S hogy mi mindent neveltünk ott. Azt hiszem, sikerült vele megörvendeztetnem, annak idején nagyon csalódott volt, hogy behalt a biokert terve.

Amúgy Halloween alkalmából nem volt parti, nem volt tűzrakás, az eltüzelendő shed-re vonatkozó ajánlatomat enyhe borzalommal fogadták, mert jaj, az tilos (khm, tényleg az), s tavaly is gond volt belőle, ugyanis a srácok égő ágakat kaptak ki a tűzből, s azzal rohangáltak - mesélte Jono. A szeméttelepen nem fogadják el a fát újrahasznosítandó anyagként, marad a shed felaprítása, és apránkénti konténerbe dobálása. Vagy várunk, amíg megint szerveznek egy nagy konténert, s abba belerakjuk a fallemezeket.

Az új kis shed azóta már áll! Egyelőre kissé ferdén, mert alatta a kövek a faltól elfele lejtenek, hogy ne folyjon be a ház alá a víz. Majd rakok alá valami lécdarabot. Amikor megérkezett, a fickó a kezembe nyomott egy marék csavart, hogy ezekkel kell majd összeszerelni, ha van egy elektromos csavarhúzóm, tíz perc, pikk-pakk, megvan. Nagy nyögések közepette összeraktam az egymásba remekül illő házelemeket, jobbára a lábfejemet használva emelőként. A legtöbb elembe már bele voltak ilesztve a csavarok is, de nem mindenhová. 

Aztán alaposan megnéztem a háziurunk által ránkhagyott Black and Decker-t, amihez ki tudja már, hol van az útmutató, de az rémlett, hogy a lakásban hol táruljuk a hozzá való fejeket, ellenben összerakni, na, azt már nem tudtam. Ahhoz férfi kellett. De bennem volt a dac, hogy ezt "akkorisénfogomösszerakni", s neki álltam a munkának egy csavarhúzóval. Egy óra múlva hagytam abba a szenvedést, a csavarok felét be tudtam csavarni a fába, a másik felét nem. (Ellenben olyan izomlázam lett másnapra, hogy ihaj.)

Aztán megjött az uram, megmutatta, hogyan kell a megfelelő méretű fúrófejet benyomni és beerősíteni a gépbe, feltöltötte a gépet, s egy óra múlva szépen becsavarozta a makacskodó csavarokat. S valóban nem tartott tovább neki tíz percnél. Így most van egy belül kellemes, fűrészeltfa illatú házikónk, amibe majd már én csavarozom be a polcokat, aszerint, hogy a kerti bútorokat hogyan tudom ebben a csöppségben elhelyezni. Aztán megkezdődhet a régi shed kiürítése, majd bontása. Lesz meló.

***

Az Üzemben egyik változás, kellemetlenség a másikat érte. Először is, az orvos kiírta Claire-t, a séfet, stressz miatt. Ez kissé megosztotta a kollégákat, van, aki szerint ha Claire nem bírja a séfkedéssel járó hajtást, nyomást, ne akarjon séf lenni. Mások szerint nem csoda. Megint mások szerint ez micsoda meglepetés, hiszen Claire mindig zokszó nélkül dolgozott, legfeljebb egy-egy sűrű nap után vette mélyebben a levegőt, de panaszkodni igen rikán hallottuk. Főnököm reakciója az volt, hogy jaj, pihenjen csak, maradjon csak otthon, nehogy komolyabb baj legyen, majd "néha értekeznek emailben". Amire Claire nekem annyit mondott, illetve nem mondott, hogy kidugta a középső ujját. Legalább betegen hagyják már békén.

Ennek köszönhetően gyakorlatilag minden második nap más helyettesítő séffel vagyok, a megszokott rutin kicsit borul, de azért működünk. Főnököm tíz hetes távollét után visszajött dolgozni (emlékeztetőül, kiment a bokája), minden reggel szemrevételezte az előző napi bevételt, s volt, hogy az egyik pincért mindjárt haza is küldte, mondván, úgyis kevés a vevő. Nem jó jel! Főleg, hogy pincéreinknek kellene a bevétel, egyetemre, főiskolára járóak a legtöbben...

A másik komoly csapás Caroline váratlan távozása volt az Üzemből. A Yelp-nél ajánlottak neki munkát. Nagyon-nagyon bántam, mert igen jó manager volt, s a rendelési könyvben azóta uralkodó káoszt nagyon nehezen emésztem. Megszűnt a mindenről részletesen tájékoztató emailek sora, nem kérdezi senki, hogy ezt vagy azt meg tudom-e csinálni, s ha igen, mennyit számoljanak fel érte, s mennyi ideig fog tartani. Nem partner vagyok, hanem újra resource. A szépen, olvashatóan leírt megrendelések helyett megint macskakaparás, rossz naphoz beírt rendelés, elírt címek, nevek... Reggel próbálok mosolyt a képemre erőltetve dolgozni, megőrizni a nyugalmamat, kilég-belég, s nem írni kislistát a fejemben arról - amivel csak magamat bosszantom amúgy is -, hogy mi mindent hanyagol el az én főnököm, aki saját bevallása szerint sem jó munkaerő. Megint azon kaptam magamat, hogy hosszan háborgok az uramnak esténként, ugyanazokat a hülye panaszokat ismételgetve, amiket régebben... Nem tanulok! Ez nem vezet sehová, csak a saját gyomorsavam szaporodik. Sajnos, nem lesz új managerünk, főnököm egyszerre akarja ezt a szerepet is betölteni, a kávégéppel alkalmazottként is dolgozni, s intézni az Üzem dolgait...

Próbálok új dolgokat sütni, pl. a mézes mandulás torta szépen fogy. A répatortát glutenmentesként sütöm már, a sok répa és az olaj miatt (aminek köszönhetően tejmentesnek is nevezhető) a torta sokáig friss marad. A piacon már megtartottuk a karácsonyra sütők megbeszélését: mini házakkal és négy dekorált tortával, valamint a szokásos mézes figurákkal jelentkeztem. Az egyik kliensem az idén már négy házat rendelt az eddigi három helyett, december elejére, így hamarosan ahhoz is meg kell sütnöm a paneleket, mert muszáj lesz előre dolgozni, ha lépést akarok tartani a (szokás szerint nagyot markoló) terveimmel. 

Jó kis ötletet láttam, amivel megoldhatom talán a cukorablakok gondját, ugyanis eddig soha nem tudtam úgy elkészíteni előre a paneleket, hogy a cukorablakok ne kezdjenek el olvadozni egy hét után. Az ötlet az, hogy nem belesütik a keretbe a darabokra tört cukrot, hanem a teljes cukorszemeket ragasztják be egymásra, a kisült panel "ablakkeretébe", a ház összeállításakor. Így szép, rusztikus ablakszemek készülhetnek, fehér cukormázzal egymáshoz és a kerethez ragasztva, s a cukor nem olvad meg. Inspirálóként már nézegettem a neten a házakat, vadítóan sokféle stílus létezik, annyi a remek ötlet, az egyszerű népiestől a csicsás túlszínezettig minden megtalálható. Lesz miből válogatni.

***

A felettünk lakó kínai család elköltözött! Mikor, nem tudom, csak arra lettem figyelmes, hogy a csupaüveg előszobájuk ablakairól lekerültek a papírlapok, be lehet látni. A nappali ablaka elől is eltűnt a gyerekek íróasztala. Vajon kiadják majd a lakást, vagy eladásra kerül? Három kiadó lakás is van most a telepen... A fentiek háziurával véletlenül futottunk össze egyik nap a ház előtt, gyorsan elcsíptük, bemutatkoztunk, s megemlítettük a háló és a dolgozószoba penészes falait, amit egyértelműen a rosszul szigetelt terasznak köszönhetünk. Először azt hitte, számonkérjük rajta, hogy miért nincs még a szigetelés kijavítva, de aztán elmagyaráztuk, hogy nem tőle várjuk ezt, hanem az építtetőtől, vagy a kezelőtől, illetve abban reménykedünk, hogy "ha egyesítjük erőinket, talán történik valami". (Hahahaha. Magunk közt szólva, egyikünk sem gondolja azt, hogy a teraszt bárki megcsináltatja, legkevésbé az eredeti építő, akit így is perelnek már jobbról-balról, de nem árt, ha folyamatosan frissen tartjuk a dolgot. Nemcsak a mi falunk rohad, a többi épület teraszaival is ugyanez a gond.) 

Megadta az emailcímét, ígérte, hogy jön majd a lakógyűlésre, blablabla, mosoly, kézfogás. Szinte neonnal volt a mindhármunk homlokára kiírva, hogy mit gondolunk. Aligha hallunk felőle. Marad a penészsúrolás, s a párátlanító egyenletes dörmögése a háttérben, míg írom a blogot a dolgozószobában.

2014. október 19.

Évforduló

Night Drive

The closest, Mother, we have been in years
was a night drive back from Achill on our own.
Our tyres pressed their smooth cheeks to the ice,
gripping nothing, squealing, barely holding on.

 
Something stepped into our beam and stood there,
dumbly, ready to confront its death.
I remember your right hand in the darkness —
a white bird frightened from its fastness

 
in your lap, bracing yourself for the impact,
hearing you whisper, ‘Jesus’ under your breath,
preparing your soul for the moment of death.
Then, just as suddenly, nothing happened —

 
the sheep stepped back into the verge
for no reason, attracted by a clump of grass.
For days I felt the pressure of your hand on mine.
You would’ve led me to the next world, Mother, like a child. 


© Tom French

S persze, az ember szomorú, de azért dühös is vagyok, hogy vezetni sem vezettem előtte, s nem vittem őt soha sehová. Csak bénáztam a kuplunggal, amire ő tett egy megjegyzést amitől én pipa lettem, s most már csak az marad meg, hogy ezt sem tudtam neki bizonyítani.

2014. október 13.

ISS - Nem IS!

Noha az IS rémtetteitől hangos a sajtó, én megpróbálok nem aggódni, hanem másfelé fordítani a  figyelmemet, szó szerint. Mostanában szerencsére tiszták, felhőtlenek az esték, lehet bámészkodni az égre. Az Astronomy Ireland mobiltelefonos szolgáltatásának hála, mindig tudom, mikor jön az ISS, vagyis az International Space Station. Október 8 és 27 között lehet szépen látni a szigetről, megsüti a Nap, volt, hogy egyik este kétszer is láthatóan vonult át az égen. Pittyen a telefon - két órával a várható érkezés előtt. A jelzett időben  pulcsi-cipő fel, s kimegyek a ház elé, ahol a kissé temperamentumos utcai lámpánknak köszönhetően legtöbbször sötét van. Besétálok a "green" közepébe, beállok a fák árnyékába, hogy ne zavarjon a többi lámpa fénye, s várok. Dél felé fordulok, s azonnal feltűnik a fényes valami, határozottan húz el nyugatról kelet felé. Sajnos, a messzelátó nem elég hozzá, fényes pötty csak, de annak jól látható. 20-án este ún. "space chase" lesz, szállító űrhajó közelíti meg, akkor lenne érdemes egy jobb távcsővel megnézni, ahogy az egyik gép megközelíti az űrállomást. Testvérem remek távcsövével (maga készítette!) már néztünk egyszer űrállomást Sopronban, így amikor most izgatottan tervezgettem az első nézelődést, V. csak a a vállát vonogatta: "been there, done that... " Azzal a távcsővel igen klasszul látni lehetett az űrállomást szárnyait.

De még így is varázsos.

***

Egyik "csapás" után jön a másik. Még egy rivális kávézó/vendéglő fog nyílni a közelben, ezúttal a Camden Street-en, az egyik piabolt helyett nyílik majd egy új hely, gyakorlatilag a Daintree épületével szemben. Állítólag hátsó, kiülős terasza is lesz... Nálunk mától új menü van, s szigorú instrukciókat kaptam a sütemények dekorálását illetően. Csak természetes dolgok jöhetnek szóba, semmi színezett cukordara, vagy cukorvirág nem kerülhet rájuk, csak ehető dolgok, magok, virágszirmok, gyümölcshéj, ilyesmik. A rendelt tortákra továbbra is kerülhet persze cukorvirág, s továbbra is kilószám használom a cukormázat, most pénteken 4 kiló fogyott 3 rendelt nagy tortára... 

Mivel Sister Sadie nincs még nyitva hétvégenként, a szombati nap igen sűrű volt a kávézóban. Ez némi reménykedésre ad okot. De a reggelek továbbra is csendesek. Nagyon is azok. Csináltam Limara-féle vaníliás brióst, nagyon büszke voltam rájuk, de sajnos, nem fogyott olyan jól, mint vártam, azt hiszem, hármat-négyet adtunk csak el? Ellenben a kollégáim és V. boldogan ették meg a megmaradt briósokat. Ha a forró sütőbe visszarakom őket egy-két percre, újra igen finomak és puhák lesznek, főleg, ha egy kis forró tejes bekenéssel is rásegítek. A recept remek, de Paco szerint jobb lenne, ha lenne benne némi töltelék, apróra darált dió vagy netán csoki... Mert az írek(és a spanyolok?) mindent édesen szeretnek.

 
***


Szombaton délután nagy kertészkedés folyt a közösségi kertben - kezd kellemes, belakott külseje lenni -, új ágyás készült, amihez buzgón hordtam a földet (abban a hiú reményben is, hogy ez segíti a fogyásomat). Hárman voltunk összesen, Hannah, Jono és én, valamint néhány apróság, akik buzgón locsolták a fóliasátor ágyásait. A paradicsomok még mindig lelkesen pirosodnak a teljesen dzsungelszerű ágak között, paprika is érik, s egy újabb nagy tökre tettem szert. (Az első tökből, ami három hétig várt a konyhában a végzetére, sikerült egy jó főzeléket készítenem.) Volt egy szép, zöldmintás, csíkos tök is, amit nem volt képem elhozni, nehogy mohónak tűnjek, s ez hiba volt: ma reggelre valaki összetörte, darabjaira hullva hevert a földön, s mint kiderült, spagetti tök volt! Ezzel az eddig számomra ismeretlen tökfélével Claire, a séf ismertetett meg: sülés után a tök húsa hosszú, spagettiszerű szálakra húzható szét, az íze finom, vajas, krémes, anélkül, hogy különösebben ízesíteni kellene.


***

Megrendeltem a mini kerti házikót... A réginek, ugye, a beszakadás előtti állapotban van a teteje, a ráterített fóliában egyre csak gyűlik a víz, amit a madarak imádnak, lehet belőle inni, de ettől még nem néz ki szépen. Most már az alja is bomlófélben, az elmúlt években megártott neki az alapzat nélküli, talajon álldogálás, egyszerűen szétrohadt, háta nincs, egyszer (kétszer) már a parkányok is elkezdték belakn - ugye, volt az a kis afférom velük pár éve. Mostanában többször fog el kétségbeesés minket a lakásban lévő penész/ócska fűtés miatt, ezért V. húzta is a száját, hogy minek költünk ilyesmire, ne vegyünk olyat, ami nem mozdítható, de valahogy az van bennem, hogy még elég sokáig fogunk itt élni ahhoz, hogy megérje. Hogy rendezettebb legyen a kert. Most már csak arra kell rávennem kertészkedő lakótársaimat, hogy a közelgő Halloween alkalmából rakjunk tüzet a kiskert tűzrakó helyén, s azon én nagyon szívesen feláldozom a régi házikó falait. 

A tervezett helyéről még el kell takarítanom a régi, jobbára gazzal teli cserepeket, edényeket, s ki kell ürítenem a régi házat... Azt hiszem, legelőször is veszek egy pár, ipari vastagságú gumikesztyűt...

***

Nem múlthat el nap macskás kép nélkül, íme, két "kicsiállat" a telepről, a fekete a múltkor simán beugrott a nyitott az ablakon, s végignézte a lakást, s kis vöröst pedig már többször dögönyöztem meg itt, a kertben is: karcsú, hosszú állat, s annak ellenére, hogy lány, olyan furán megy, mint egy medve, akinek valami különösen nagy lóg a lábai között. Igen mulatságos nézni, egyáltalán nem "nőises"! Remekül elkergetőztek itt a múltkor a gyepen, akkor fényképeztem le őket.


***

A hétvégére Susan barátnőm kisebbik fiának, Colm-nak csináltam tortát, Elvis-es dekort kért. Gondoltam, itt az alkalom, hogy a sakktáblatorta-sütőedényt kipróbáljam. Ugyan nem kérték a belső mintát, én meglepetésként szántam, mert a 30. születésnapja volt, és annak idején meghívott a 21. születésnapi bulijára (itt az számít jelentősnek, ekkor lesznek hivatalosan is nagykorúak az írek.) Gondoltam, ez a meglepetés lesz az én születésnapi ajándékom, a kártya mellé.
 

A doboz fotóin remek, szépen elkülönülő rétegekkel rendelkező, valóban sakktábla mintájú torták láthatóak, de mondanom sem kell, az enyém nem lett ilyen pontos és szép, mint a képen. Pedig nagyon vigyáztam, az elkülönítő vázat lenyomtam, nem folyt alatta össze a tészta, az egyes torták súlyát is kimértem, mennyi kerüljön egy-egy formába... Mégsem lett szép. Amikor - lassan, igen óvatosan -, kiemeltem az elkülönítő vázat, rengeteg tészta ragadt rá, így másodszorra alaposan beolajoztam, de sajnos, ez sem segített. Gyakorolni kell még, vagy másféle tésztával kísérletezni? A weboldalukon szereplő receptre mindenki azt írja, hogy borzalmas az íze, így én saját recepttel próbálkoztam, amit cupcake-ekhez használunk az Üzemben. De így sem lettek egyenesek az elválasztó vonalak, oldalt egymásba folytak az rétegek... Az egyszerű, de mutatós birósok jobban sikerültek!