2015. szeptember 2.

Felmondtam

Dobpergés, tratratra, ilyenek. Akinek még nem mondtam volna, annak íme, feketén-fehéren. Felmondtam. November 1-től. Szép, kerek 5 évet töltöttem el (másodszori nekifutással) az Üzemben.

Az eszemben volt már régebben, kb. azóta, amióta nincs rendes managerünk, csak kapkodás van, és sok a stressz és a fejetlenség, és pénteki hajtépés. Ez a migrénes mizéria jó alkalom volt, hogy valami konkrét okot lehessen emlegetni, s ne azt kelljen - színesbe csomagolva - azt mondani, hogy nem bírom, vazze. Amint az orvos azt mondta, hogy "take it easy", a döntés megszületett. Végül is már nem vagyok mai csirke, hogy ott egyensúlyozzak, felkapaszkodva a mosogató szélére, vagy székre pattanva, ha el akarom érni a legfelső polcon tárolt liszteszacskókat, tortakartonokat.

Főnökömet nem érte meglepetésként, legalábbis szeme sem rebbent, később kiderült, talán azért, mert a kollégáim azt hitték, már vissza sem megyek dolgozni. Talán ő is azt hitte. De visszamentem. Sokszor rákérdezett, bírom majd? Adjon segítséget? Kicsit kényelmetlenül is éreztem magam, hát hogyne bírnám, no worries. Az első napokban még nagy befelé figyeléssel dolgoztam, ügyelve, hogy sok vizet igyak. Végül is csak kicsit voltam rosszul azon a bizonyos napon, az az egy hét csak lébecolás volt a kórházban, a vizsgálatokra várva. Tegnap megkaptam a leletet a vizsgálatokról, egy, az öregedésnek (!) köszönhető kis rendellenességen kívül tényleg kutya bajom, a szívem működik, tehát most már minden OK.

Az első két nap az Üzemben nem is volt probléma, de aztán rohanós, kapkodós lett megint, s azonnal kiszállt a fejemből a "jaj, hát nem olyan rossz ez" érzés. Rossz. Így belevágok megint, vagyis inkább folytatom a kisvállalkozósdit. Talán majd most jobban fog menni.

Persze, csak óvatos duhajként követtem el ezt is, mert visszajáró/beszállító leszek, a sütikre szükség van, lehet, hogy majd tortákra is, talán "néha" be kell menni dekorálni. Kicsit veszélyes ez, ilyen képlékenynek meghagyni a kapcsolatot, de majd meglátjuk. Abban már biztos vagyok, hogy a fizetés, ami korábban problémaforrás volt, most zökkenőmentesen fog menni, átutalással történik már, nincs csekkezés. A piaci dolgaim számát is fel tudom turbózni, a Facebook-on (is) meg tudom hirdetni magam, aztán meglátjuk. Az első néhány hónap miatt nem aggódom, Halloween, Karácsony, a régi kuncsaftoktól már most számítok 6 mézeskalácsház megrendelésre, aztán ott vannak a mini házak, a sütik... Majd januártól várom a visszaesést.

Ez tehát a nagy hír. Őszinte leszek, számolom a napokat. Minden apró bosszúság csak megerősít a döntésben. Két hete kedden felmondtam, másnap a másik kávézó séfe is beadta a felmondását. Az indoka az volt, amit én nem mertem gyáván a főnököm elé tárni, a stressz, a szervezetlenség, stb., de ő tökösebb nő volt, mint én, s kilépett, ahogy kell.

2015. augusztus 14.

Na, megint jól megijedtem

Múlt kedd este ugyanaz történt, mint öt éve, csak rosszabb volt. Nem volt fejfájás, amire kenhettem volna a tüneteket, más is volt, így jól megijedtem/tünk. Most már, így a pánik elültével tudok vigyorogni az egészen, de akkor nem. V. felhívta az egyik kórházat, mit tegyen, mondták, vigyen be. A sarkon túl egy mentőbe botlottunk, jöttek valakihez, az uram gyakorlatilag leintette őket, hogy segítsenek. A mentős - a másik beteggel végezve -, kijött a kocsihoz, s megvizsgált (állítólag beszélni nem nagyon tudtam, de a fuck többször kiszaladt a számon. Érdekes.) Ők hívtak egy másik mentőt, s a szirénázással a frászt hozva az uramra, bevittek a legközelebbi kórházba. A mentős folyamatosan kérdezgetett, amire inkább csak habogással és tátogással tudtam reagálni, s markoltam a kezét riadtan. Nem tagadom, be voltam szarva.

Hamar kiderült ott, hogy nem szélütés, lazítsak (könnyű azt mondani), megint láttam rendesen, s az émelygés is elmúlt idővel. Beindult a gépezet, vérvétel, kérdések, amikre már sikerült a válasz. Végre V.-t is beengedték. Mint olyan sok más beteg az itteni kórházakban, én is eltöltöttem a fal mellé tolva, néhány órát egy ágyon, néhány fura és kevésbé fura beteggel (az egyiket rendőr őrizte egy sötét, de nyitott ajtajú helyiségben). Éjfél utánra került ágy, oda átvittek, aztán - hála a biztosításnak - két nap múlva átkerülhettem a privát részbe, s ott folytatták/ismételték a megkezdett vizsgálatokat. Ugyanazokat, mint öt éve. Hétfőtől kezdve már gyorsan túlestem az összes, ilyenkor elvégzendő vizsgálaton, amiből csak az MRI volt pocsék. Az elején. Most nem volt tükröcske a fejemet takaró rács tetején, nem láttam ki a gépből, s ettől eléggé betojtam, de lábujjaim kitartó számolgatása és egyéb figyelemelterelő technikák sikerrel lenyugtattak. A gépből jövő zaj, kattogás, fémes csattanások egyvelegét akár egy szimfóniának is fel lehetett fogni, próbáltam úgy figyelni rá, mintha modern zeneművet hallgatnék. Az segített. Este kilenckor kerültem sorra, s még nem én voltam az utolsó aznap!

S ugyanúgy, mint akkor, most is kiderült, hogy kutya bajom, semmi maradandó nyoma nincs károsodásnak, csak aurás migrén volt. Ellenben az alacsony vérnyomásomat többször megjegyezték. Igyak több vizet. Az aszpirint szedjem, s ne aggódjak, biztos nem szélütés fog elvinni. Végre elmagyarázták, mik a különbségek egy migrénes roham és egy stroke tünetei között, így legközelebb már nyugodtan tudom kivárni a végét, nem kell kórház, csak ha nem múlik el a tünet adott időn belül. De el fog. Ne pánikoljak. Mondanom sem kell, azóta is úgy érzem, hogy néha szédülök, vagy tompa és gyenge vagyok, vagy itt-ott fájogat, de ez csakis és kizárólag a beszari aggódós természetem okozza.

Jövő héten már megyek dolgozni. Aztán majd meglátjuk.

2015. július 15.

Az anyag (Moni) nem vész el, csak átalakul...

... jómunkásemberré. Nem tudok újat mondani, meló van. Ez az első olyan hét, amikor csak egy megrendeléssel kell törődnöm. (Legalábbis eddig.) Jövő héten már megint lesz több sütnivaló. Hiába, esküvői szezon van! A Facebook-on át több megrendelés is jött, a piaccal, az Üzemmel együtt ezek kitöltik az időmet.

Volt olyan nap, hogy az egyetlen örömöm az volt, hogy az Üzembeli vörösbegyfióka elfogadta tőlem a kaját, s hajlandó volt megválni a csőrében szorongatott rozmaringlevéltől, amire azt hitte, szegény, hogy egy hosszú zöld kukac. Némi kételgető fejforgatás után felvette helyette az eléje tett szitakötő tetemet. A kisrigók már kirepültek (kibucskáztak) a fészekből, anyjuk most már rendszeresen megdézsmálja a vendégek tányérját (lásd Emilie-ről készült kép a Facebook-on), amit van, aki szeretettel, s van, aki ingerültséggel fogad, mindenesetre szívet melengető látvány, hogy a rigómama mi mindent elkövet, hogy a két kövérkés bébi száját a szó szoros értelmében betömhesse. Ahogy felugrik az új asztalokra, azt élmény nézni: a fényes felületen szinte úgy korcsolyázik oda a vendég elé, aki vagy elhessenti  vagy dob neki egy falatot.

(A harmadik kisrigó sajnos, elhalálozott, tetemét a kertész tüntette el, diszkréten, talán öt perccel azután, hogy hosszú és lelkes beszélgetést folytattam az amúgy elég mogorva, hallgatag férfival a kisrigókról, s arról, milyen madarak laknak a kertünkben. Ő pedig elmesélte, miféle madarak fészkelnek az ő háza eresze alatt. Ő is szemmel tartja a kisrigókat, s talán azt gondolta, nem vettem észre a kis tetemet az egyik nagy üvegablak tövében feküdni, s szó nélkül elvitte.)

Amúgy napról-napra erősebben, röpképesebbek a madárkák. Egész nap hallani, ahogy anyjukat hívogatják, s látni, ahogy szárnyaikat próbálgatják, s hol a parkoló bickliken, hol a bokrok ágain landolnak, még elég esetlenül.

Az én etetőmben, itt, a kertben, egy erdei pinty-család szokott nagy zajjal lakmározni, cinkét, másmilyen madarat már alig látok, elhajtják őket. Hol öt, hol hét, kisebb-nagyobb pinty eszeget, fecserészik az etetőtálban ülve, mint egy nagy, zajos család, a legmulatságosabb egy kövér fióka, aki kitartóan csipegeti a magot, de valahányszor egyik szülője landol mellette, rezegteti a szárnyát, s tátog kajáért...! Igazi telhetetlen kamasz!

***

A hétvégék rendszerint punnyadással teltek, hízással és újságolvasással, de még így sem sikerült eddig befejeznem Tompa Andrea Fejtől s lábtól (Kettő orvos Erdélyben) c. könyvét, amit nem tudom, ki ajánlott már, de igen jó. Telitalálat. V.-vel jókat beszélgetünk róla. V. mamája kolozsvári, így még érdekesebb a könyv, amiben sok olyan kifejezés van, amit anyósom ma is használ.

Van benne egy jelenet - figyelem, spoiler! -, amikor az egyik orvos öreg kutyája halála felett búslakodik. Nos, az úgy van megírva, hogy azonnal tudtam, ez az írónő emléke, nem kitaláció. Csak az tud így írni egy kutya elvesztéséről, aki maga is megélt ilyesmit. Gyönyörű! Egyszer már ide másoltam Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége c. könyvéből a Karenin nevű eb haláláról, temetéséről szóló részt, ebben a könyvben szereplő ebjelenet méltó társa ennek. A könyvet mindenképpen ajánlom.

***

A rádió azt mondta, a május hosszú évek leghidegebb májusa volt, a június pedig sok évtizede a legszárazabb. A közösségi kiskertben csak nagysokára lódultak meg a növények. Hannah szervezett egy Szt. Iván-éji sütögetést, amire sokan eljöttek a telepről (ezúttal mindenki hozott kaját), eddig nem látott, nem ismert arcok is. V. a burgereket forgatta (addig sem kell beszélgetni), én pedig egy nemrég ide költözött román nővel beszélgettem, Michaélával, és a fiával, Alexanderrel. A fiú nagyon komoly volt, pedig kiskamasz még: mindenkivel kezet rázott, amikor bemutatkozott, s úgy általában igen értelmesen tudott hozzászólni, bármiről beszélgettünk. Tetszett a fiú. 

Maga a kert igen szépen virul, az utóbbi két hét nagy esői hatására minden igen zöld, főleg a fák lettek lombosabbak, és sűrűbbnek, tömöbbnek tűnik a sövény. A félig érett gyümölcsök sajnos, felkeltették a barbárok figyelmét is: valaki kétmaroknyi éretlen almácskát, ribizlifürtöket hajigált szét a fóliasátorban, amit Hannah összeszedett, és egy halomba gyűjtve feliratot helyezett el fölöttük, kérve a kártékony ismeretleneket, hogy ne egyék le az éretlen gyümölcsöt, legalább várjanak vele, míg beérik. Bezzeg a retek nem keltett ekkora érdeklődést: kőkeményre, ehetetlenné érett a földben, felmagzott, mind a két sor...

***

A sok hajtás, stressz között szerencsére volt egy kurta hét(vége), amit nagyon kellemesen töltöttünk, ugyanis Botond barátunk járt nálunk a lányával. Sajnos, neki is, nekünk is dolgozni kellett hét közben, de a hétvégébe sok programot belezsúfoltunk. Megnéztünk egy Cars and Coffee összejövetelt Carrickmines-ban, s elmentünk Belfastba, megnézni a Tall Ship Races résztvevőit és a Titanic múzeumot. Utóbbiba eléggé drága a belépő, de a kiállítás remek! Hosszan tudnék lelkendezni a sok szellemes megoldásról, amivel bemutatják a hajógyárat, a Titanic történetét. Ha lehet, érdemesebb hétközben megnézni, amikor nincs tele nyelvtanuló spanyol/olasz kis- és nagyobb diákokkal, akik minden egyes tárló előtt lefotóztatják magukat, s falkában járva tömik el a szűkebb átjárókat a múzeumban...

Voltunk zenei fesztiválon, ami családias, nyugis  kétnapos rendezvény volt a közeli Kilruddery ház parkjában. Botond és Zsófi kedvencét, Christy Moore-t mentünk el meghallgatni. Számomra, aki még sosem volt semmilyen zenei fesztiválon, a legnagyobb érdekességet a fesztiváljáró cuccokba öltözött középkorú hölgyek jelentették, azok, akikre V. jellemzésül - valaki más szellemes mondását felhasználva - azt szokta mondani: "még nem talált haza Woodstock-ból". Virágos hajpántos, színes csizmás, lenge nyári ruhába öltözött, örökifjú hölgyek, pintespohárral a kezükben, a csizma lehetőleg neonszínű... Ami minket illet, kellemesen elsörözgettünk a fűben ülve, hallgattuk a színpadon egymást váltó zenészeket, s még az eső is elkerült bennünket azon az estén. Remek hétvége volt!

2015. június 6.

Valahogy mostanság minden a munkáról szól...

A hetek sűrűek, s jobbára munkával telnek. Van egy halom olvasatlan hétvégi újságom. Beindult az esküvő-szezon, s ún. céges megrendelés is akad bőven. Így, hiába volt közben Bank Holiday, sütöttem. Egyetlen szórakozás az volt, hogy hétfőn elmentem reggelizni Jankával a Dockyard 8 nevű itteni kávézóba. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk dolgokról, s úgy tűnik, jól érezte magát, mert ma ismét elmentünk közös ebédre, a piaccal szemközti kocsmába, amely nemrég új vezetés alatt nyílt meg, több hónapos szünet után. Egyre jobban összebarátkozunk, s a beszélgetések mellett próbálok neki segíteni, eszközökkel, ilyesmikkel, mert a munka mellett sütéssel keres extra bevételt. Nemrég egy ötszáz cupcake-re szóló megrendelést vett fel, amit egy kis konyhai sütőben fog megcsinálni....Mint kiderült, egy öregek otthonában dolgozik, konyhásként, de nem főz, hanem felszolgál, takarít, minimálbéren... Képzett pékként, aki öt évig tanulta a szakmát...

V. a héten végig Cork-ban volt, ott tágították a fejét a Félmellű központi irodájában. Nagyon élvezte, nagyon lelkesen néz a jövőbe. Drukkolok, hogy ne kelljen csalódnia, mint az előző helyen. Addig én dolgoztam, kertészkedtem egy kicsit, s két tepsi között néha bűntudatos pillantást vetettem a tisztaruha-halomra, ami csak nem vasalódott ki magától.Este tízkor végeztem a legtöbb napon, s alig határoztam el, hogy no, jövő héten lazítok, máris befutott egy-egy rendelés, ráadásul ketten is hiányozni fognak a piacról, akiknek a termékeit le kell sütni... Édes panasz azért ez, mert jólesik, hogy keresnek, hogy jönnek a megrendelések, de még itt van a fejemben a szabadság, a sok jó élmény... Lazítanék, ha lehetne...

Közben volt örömködés, amit nagy izgalom előzött meg: az ország szavazott az azonos neműek házasságáról. Elsöprő siker (attól függ, honnan nézzük): Megszavazták. Soha nem látott számban mentek el az emberek szavazni, még külföldről is sokan hazajöttek. Pl. a Londonból jövő buszjárat szívárványszínekbe és színes léggömbgirlandba öltözött, némelyik utason a szavazást hirdető póló volt. 


Bent az Üzemben kitűzőket viseltünk, szavazásra buzdító szórólapok álltak halomban a pulton. De a legjobb szerintem a szomszédos Daintree papírbolt alkalmazottainak ötlete volt: módszeresen gyűjtötték a "nem" szavazatra buzdító szóróalapokat, kiadványokat, s azokból szív alakú esküvői konfettiket csináltak, s kis zacskóban árulták A Shred of Decency néven. Micsoda remek ötlet! Félre is tettem egy zacskóval, hátha majd egyszer alkalmam lesz szórni egy esküvőn.

A szavazás másnapján, amikor kijött az eredmény, Dublin megtelt ünneplőkkel. Paco bement a városba, azt mesélte, elég zajos partihangulat volt, amerre járt, s rengeteg ismerőssel összefutott - még azok is kimentek ünnepelni, akiket nem érint személyesen a megváltoztatott alkotmány.

Fintan O'Toole, az Irish Times újságírója még akkor, amikor javában tartott az ünneplés, azt javasolta, hogy hasonló hévvel kellene a gyermekszegénység ügyének megoldása felé fordulni. Nem mintha bánná, hogy az emberek egy egyenlőségnek ekkora figyelmet és energiát fordítanak, hanem mert úgy gondolja, ez az ügy is megéri az odafigyelést az egyenlőség nevében.Elgondolkodtató, főleg, ha megnézzük a riasztó statisztikákat a hontalanokról, vagy a menedékszálláson élő családokról...

***

Az ablakokat, bejárati ajtót megcsinálták, lefestették a kereteket, kicserélték a régi szigetelést az ablaküvegek körül. V. szerint most nem húz be a hideg. Meglátjuk, valóban működik-e a szigetelés. Az első kiadós, délről, széllel jövő esőnél kiderült, hogy a szigetelés működik, kivéve egy sarkot, ahol maradt egy félcentis lefedetlen rés az ablaküveg és a keret között. Tegnap eljöttek, s azt is kijavították. Elvileg - elvileg! - most már nem lesz gond.

Kertészkedésileg keveset haladtam. Mivel nem lett sikeres a paprikapalántázásom, ezért a piacon vettem négy, elég kicsike palántát, mentek a fóliasátorba. Megint vettem futóparadicsomot, kosárban, az is a fóliasátorban lóg már. A holy basil növénykék külön cserépbe kerültek, mind a nyolc, lassan, de azért nőnek. A közösségi kiskertben kinyílt az első fehér rózsa, boldog és büszke voltam, hiszen én vágtam vissza, s nem öltem meg! Meglódult a "fedge", vagyis a fonott fűzfavessző-kerítés, rendkívül bokros lett. A vadvirágos csík a kerítés mellett tele van margarétával... Minden nő, fejlődik, kezdődik a locsolás-szezon, a fóliasátor most már mindennapos figyelmet igényel.

Elkészült a takeverékem, öt, 25 grammos zacskót sikerült készítenem, mára csak egy maradt eladatlanul. Nagyon finom illata van, de vigyázni kell a bezacskózott teával, hamar porlik, ha nyomogatják a vevők. 


Az új kenyerem, a tengeri hínárral és porított tengeri ujjmoszattal gazdagított félbarna kenyér is sikeres. A porított ujjmoszatot a boltban lehet venni, az üvegcsén olvasott javaslat adta az ötletet, hogy kenyértésztához adagoljam. Ugyanis a kelp (Laminaria digitata) vagyis ujjmoszat, amely az Atlanti-óceánban igen elterjedt algafajta, azt írják, hogy "a legolcsóbb étrend-kiegészítő, multivitaminokban gyakran ezzel pótolják a nyomelemeket, az egyik legjobb természetes jód, kálium és ásványi anyagforrás". Mint kiderült, nem én találtam fel a spanyolviaszt, hínáros kenyeret készítenek Bretagne-ban is például, onnan a recept, Dublinban is van bolt, ahol kapható hasonló. Eddig ún. wakame, japán hínárral készítettem, de ha sikerül beszereznem, hamarosan a dillisk nevű, ír partokról való hínárt fogom felhasználni (mondjuk, nekem igen ízlik a wakame, csak a szárított változat elég drága, a dillisk pedig ugye, itt nő tömegével, ha tudnék tiszta partot, begyűjteném magam... Az lenne csak a fegyvertény, de egyelőre lusta vagyok keresgélni, és errefelé azért nem 100 %-osan tiszta a víz...)

***

A főnököm séfi poziciót ajánlott fel Emilie-nek, aki elfogadta. Drága gyermek... 23 éves, csipogó hangja megtévesztő, mert kőkemény leányzóval van dolgunk. Dolgozik, mint egy kisangyal, kedves, tehetséges, megvan a magához való esze, csak remélni merem, hogy nem őrli fel hamarosan a rázúduló munkamennyiség. Íme, egy kép, csípőből készült, éppen Emilie és Aniz beszélik meg az aznapi főznivalót. Emilie van baloldalt.


***

Ez pedig egy emlékfotó, magamnak. A szabadságról. München piacán, egy ajándékbolt előtt találtam ezt a sajátságos németséggel íródott táblát. A boltból két konyharuhával gazdagabban távoztam...



2015. május 18.

Újra itthon

S lám, máris eltelt az első két hét, lassan visszarázódom a rutinba, koránkelésbe, próbálom feldolgozni a változásokat, újra rendszert teremteni magunk körül. Most balról az ablakjavító emberek, Darren és David csiszológépének zümmögésnek nem nevezhető hangos morgása hallatszik, jobbról, az ablakon át a fűnyírógép zaja... Ideális állapot blogoláshoz. Az ihletet időnként hangos reccsenések törik meg, amikor valamelyikük lefeszegeti a régi keretet az ablakról. Elvileg ma, sokéves várakozás és reménykedés után pótolják, csiszolják és lefestik az új, eddig szorgalmasan beázó kereteket.

V. két hete dolgozik a Félmellűnél, egyelőre a betanulás időszaka tart, még fura neki az akadozó tömegközlekedés, a kantin hiánya. Azt már kitaláltuk, hogy legjobb, ha reggel elautózik velem a villamosmegállómig, lerakjuk a kocsit, aztán Dublinban egy megállóval lejjebb leszáll, mint én, végigballag a Grand Canal partján, s tíz perc alatt ott van az irodában. Hazafelé pedig busz, amivel eddig nem sok szerencséje volt, átlagban 1-1.5 óra alatt ér haza az esti csúcsforgalomban. Bár most talált egy gyorsjáratot, de ott pedig messze van tőlünk a megálló, s nem igazán boldog, hogy újabb húsz percet sétálnia kell. Titokban örülök, hogy lesz némi testmozgás az életében, próbálom rádöbbenteni, milyen szép is a világ reggel és késő délután, a friss levegő, a tisztára mosott zöldek, az illatok, a madárdal, de sajnos, nem élvezi. Már beadta a jelentkezését egy parkolóhelyre, oda sorállás van, nem tudja, mikor kerül rá a sor. Addig autózunk, koránkelünk együtt, s megpróbálom rászoktatni, hogy esténként emberi időben menjen ágyba. Vettem két kajás dobozt, uzsonnásdobok, modern design, rákattintható evőeszközzel, kis pekedlikkel a szószoknak, abba rakom esténként az ebédjét. A kiskonyhájukban van kávé, tea, csapból folyó bubis víz (!), hetente egyszer ingyengyümölcs, s ha úgy alakul, ki tud sétálni a közeli kávézók, vendéglők egyikébe enni.

Már az első napon értek sokkok az Üzemben: egy veszekedést követően (ami igencsak a vevők füle hallatára folyt), ahol a főnököm emelt hangon beolvasott Aoife Mary-nek, a séfnek, ráadásul igazságtalanul, ő felmondott. Azóta sincs új séf (főnökömnek, mint alkalmazónak nincs valami jó híre, az egyetlen érdeklődő egy próbanap után nem jött többet). Nekem ellenben segítségem került, egy Emilie nevű 23 éves leányzó, aki minden reggel fél 8-tól dolgozik a kezem alá, hála legyen ezért az Égnek, mert igen nagy segítség volt az elmúlt hetekben. Pénteken lett volna az utolsó munkanapja nálunk, de csütörtökön a főnököm megkérdezte tőle, hogy maradna-e, betanítás után séfi munkakörben. Emilie-ről fogok majd írni külön is, remek teremtés, addig is, a róla kialakítandó képhez álljon itt weboldalának címe, ugyanis fotózik (is):

www.emilielynam.com

Még tart az elsőáldozások időszaka, így az első pénteken csak Emilie segítségével voltam képes 18 tortát díszíteni, abból 7 volt olyan, ami több munkát, netán cukrászati munkát igényelt. Nagyon elfáradtam.Múlt pénteken 17 torta, abból 6 volt ún. novelty, vagy formatorta, vagy cukormázas babrálós. Majdnem minden nap túlórázások. Néha - bevallom - fogcsikorgatva dolgoztam, sőt, egy alkalommal, mantraként egy ismerősöm mondatát ismételgettem a fejemben, amit nekem írt, hogy ő azért is mindig "feldíszíti a tortáit, nagy odaadással" (fotós, grafikus). A vevőt nem fogja érdekelni, hogy fáj a térdem, hogy fáj a lábam a 11 talpon töltött óra után, nem érdekli a nyafogásom, a túlóráim (amit amúgy is kifizettetek), MUSZÁJ mindegyikre nagy figyelmet és odaadást szánni, ez a munkám, végül is, nem? 

Igyekszem korlátozni a nyafogások számát, tényleg igyekszem. Csak az, amiben reménykedtem, hogy szabadság után fokozatosan jön majd újra a nagy megterhelés, nem következett be. Nna.

Amúgy mintha kímélnének. Egy utolsó pillanatban megrendelésre került hatalmas, kétszintes, több mint 13 kilós tortát  idő/hely- és főleg hozzáértés hiányában elég csúnyán fedtem le, jött is a panaszos email utána. A mailt Ray továbbította nekem, ott agonizáltam fölötte. De egy szót sem hallottam erről főnökömtől, pedig úgy mentem melóba, hogy lekapja a fejem, biztosan. Sőt, kaptam tőle egy gyapjúsálat, amit ugyan úgy nyert valami pályázaton, de úgy gondolta, nekem jobban fog állni. Úgy álltam ott a konyhában megzavarodva, mint egy kutya, amelyik ellentétes utasításokat kap...

***

Tegnap kertészkedtem. Mondjuk, inkább egész nap aludtam volna, mostanság még az átlagnál is aluszékonyabb vagyok, de kényszerítettem magam, hogy kimenjek a kertbe, elültessek néhány növényt, s alaposan visszavágjam a Gileád balzsamát, amelyik már kezdte teljesen az uralma alá hajtani a kert naposabb sarkát. 35 deka teának való levelet szüreteltem le az ágakról, a közösségi kiskert kétféle mentalevelével akarom összekeverni, szárítani, aztán megpróbálom majd eladni a piacon, mint bioteát, ami köhögésre, légúti panaszokra jó.Rajongok a finom, fűszeres illatáért, tegnap a sok levágott ág között ülni, a leveleket tépkedni nagyon jó volt, közben kicsit az eső is rákezdett, amitől csak még erősebb lett az illatfelhő... Gondolkodom, hogy némi illatos muskátlilevelet is rakok hozzá, vagy az már túlzás volna?

A piacon egyébként megdicsőültem, vevőimnek hiányzott a kovászos kenyerem, most szombaton mind a négyet eladtam, pedig nem is volt megrendelésem egyre sem. Mesélte a hölgy, aki rendszeresen veszi, hogy próbálta máshonnan való kenyerekkel, de azok vagy túl savanyúak voltak az ízlésének, vagy túlságosan tömörek. Úgy tűnik, a háromféle lisztből összeállított keverékem mindenkinek beválik. 10 deka tönkölyliszt, 10 deka rozsliszt és 600 deka kenyérliszt kerül a két veknibe, és 40 deka kovász, ami fehér kenyérlisztet kap mindig etetéskor. Állatka ugyanis túlélte az Európán keresztüli hurcolást, a többszöri etetést "idegen"' lisztekkel, él és virul. A sütisütésre elég nehezen vettem rá magam az első hétfőn (pedig volt megrendelés, hajaj), de a kenyérsütés minden egyes alkalommal - főleg, ha sikerülnek a veknik - nagy örömmel tölt el. S főleg amikor felvágom, s látom azokat a csodás lyukakat, a szálasan széthúzott bélzetet.... az az illat! Nincs is ennél jobb, kérem szépen.

Most pedig néhány kép, növényekről. Sopronban fényképeztem őket, telefonnal. Az ösvényről sem kellett lelépni, ilyen szépségek nyíltak a tavaszi erdőben: 











2015. május 4.

Szabadság utáni punny

... és kedvetlenség, a muszáj-ok okozta ennui, vagy mi, a naplóba, az út során összegyűjtött papírkák ragasztgatása, friss emlékek idézgetése - tényleg ott voltunk, tényleg megtörtént... A meglódult kert és a sok szín vigasztal azért, s holnap új kezdet is: V. dolgozni kezd a Félmellűnél. Remélem, jó korszak indul.

2015. április 30.

Bp - Sopron

... Sopron - München - Bühl - Nürburgring... Ez utóbbi éppen zárva, 4 óra múlva nyit... Kicsit dőlt a gőz a fülemen, de most már berendezkedtünk a várakozásra, Nürburg falucskában, a vár alatti vendéglőben. Végül is, van könyv, kötés, a kocsiból lehet hallgatni a lent dübörgő autókat, akik miatt mi most nem mehetünk körbe... Tegnap még reggel 9 órai nyitást írtak, mire ideértünk, 17:15 lett belőle... De talán addig eláll az eső és száraz lesz a Nordschleife.