2014. december 1.

Már december? Már december!

Mostanában úgy érzem magam, mint egy medve, amelyik a félhomályban motoz a barlangban. Sötét van. Az Üzem - ha nem süt a nap - az erőtlen lámpák miatt elég barlangszerű.  Az idő még most is enyhébb, mint lennie kellene, a terasz kövét még mindig ellepik este a meztelencsigák (fújj), sőt, még legyeket és méheket is láttunk a kertben, és a szomszéd rózsái - bármennyire is visszavágta őket a sógora - lelkesen virágoznak. Fél öt felé már sötét van, az esti munkához komoly energialöketre van szükségem, mert legszívesebben a paplan alatt időznék. Mi lehet akkor a skandinávoknál?

Pár hete megjött az új sütő az Üzembe, szép, fényes, új-zélandi gyártmány, mély, kétszer annyi torta fér bele, mint a régibe. Nagyon szépen süt, egyenletesen, egyelőre nem fedeztem fel benne hibát. Ez segít a sütési rutin gyorsabb teljesítésében. A hangulat továbbra is nyomott, mert vendég kevés van. Mármint beülős. Egyszer már a papírboltbeli lányok, a szomszédaink is megjegyezték, hogy mi történt, mert valahányszor elmennek az ajtó előtt, bent csak a főnököm ül, és pötyög a laptopján. Az utóbbi két hétben azért akadtak sűrű napok is, mármint vendég szempontjából, de a reggelek még mindig félelmetesen csendesek. Kivéve pénteket, amikor az emberek érzik a közelítő hétvégét, s talán hajlamosabbak több időt szánni a reggelire, és ráérősen beülni valahová. Reményre ad okot, hogy azok a hírességek is visszatértek, akik korábban rendszeresen jártak az Üzemben. Most pénteken például egy ír birkózó vendégünk ette több fogásból álló, számos tojásból készült reggelijét, később az ország egyik sztárolt gazdasági szakértője ebédelt az Üzemben, míg a másik asztalnál egy ismert emberjogi aktivista hölgy ette a tortaszeletét egy fiatal kollégájával. Főnökünk gyakran ismétli, ne  aggódjunk, az emberek vissza fognak jönni, s magamban csak reménykedni tudok, hogy így is lesz. Már csak felszolgáló kollégáim miatt is, hiszen nem mindegy, mennyi borravalót tudnak elosztani maguk között...

Claire, a séf kolléga most már nemcsak az Üzemben, hanem a Slice-ban is dolgozik, heti két napot. Ott ugyanis felmondott az egyik séf, és ahelyett, hogy felvennének valakit, inkább Claire-t rángatják oda. Mert az könnyebb, mint valakit betanítani, érvelt Ray. Így most Catherine kollégánk, aki a konyhában is járatos, hétfőnként nemcsak a konyhát viszi, hanem kávét is főz reggel. 11-ig egyes-egyedül van a kávézóban! Telefon vesz fel, kiszolgál, italokat készít ÉS mindemellett süt is. Őrület. Még nem volt alkalmam beszélni vele, hogy ezt hogyan csinálja, de azt hiszem, nem is fogok. Mostanában nagyon igyekszem odafigyelni, hogy ne legyek ideges (se a magam, se más problémája miatt), mert baromira árt. Általában ez sikerül is, kivéve pénteket, amikor 2-3 napra előre sütök és dekorálok, s rendszeresen elszakad a cérna, amikor úgy érzem, hogy sosem fogok végezni és hazajutni.

A kicsit olyan "mi-lesz-itt?" érzés még mindig belengi a kávézót, kaotikus a managelés, sokat morgunk, s mindenki nagyon várja a karácsonyt, amikor végre kifújhatjuk ezt a nehézkes, zsírszagú levegőt magunkból, és kipihenhetjük a stresszt. Körülöttünk (eddig) négy új étkezde, kávézó nyílt, egyik sincs messzebb öt percnél, s hamarosan nyílik az ötödik, igaz, az inkább puccos vendéglőnek, bárnak tűnik a frontja alapján. Tehát aggodalomra nagyon is van ok. Ettől függetlenül én elfoglalt vagyok, rengeteg a torta megrendelés, sok a dekorálási munka, szendvics- és cateringrendelés is akad rendesen, s az egyes, estékre szervezett rendezvényekre is elfogynak a jegyek. Lehet, hogy ez csak az ünnepekhez köthető, majd kiderül idővel.

***

A karácsonyi sütési roham itt is-ott is beindult, ezért csak röviden a hírek: új lakók költöztek fölénk (hurrá, fognak fűteni), egy totyogós kisgyerekük van, ezért újra vannak futkározási zajok. Már találkoztam a férjjel, szabadkozott a kicsi rohangálása miatt. Szerencsére az ilyen babák korán aludni mennek, este nem fog zavarni.

A közösségi kiskert aludni látszik. A kóbor-, és félkóbor macskák köszönik, megvannak, át-átvonulnak a színen. A vörös félfejűt elneveztem Posmuk Vincének (családi legenda fűződik e névhez), kitartó közeledésem eredményeként már engedi meggyömöszölni a nyakát, s néha doromboláshoz hasonló, kissé szörcsögő hangokat hallat. De azért nem áltatom magam, tudom, hogy csak kajálni jön.

Programjaink szigorúan a hétvégékre koncentrálódnak, hétközben sem energiám, sem kedvem elmenni sehová, már a hétfői mozikba sem megyek el, ide, a művházba. Főzni is ritkábban főzök. Sikeresen leszoktam egyes fórumokról, visszavettem a Facebook-os lendületet, megszüntettem a Twitter-emet - néha érdekes és szórakoztató volt ugyan olvasgatni mások gondolatait, de sajnos, számomra időpazarlás. 

Most szombaton volt a piac évfordulós ebédje, V. is eljött; vasárnap aztán találkoztunk egyik régi kollégájával, aki kivándorol Ausztráliába - nem az első ismerősünk, aki pakol és megy el; egyszer együtt ebédeltünk régi lakótársunkkal, a perui Sandrával - amolyan mini lakótárs-találkozót tartottunk, vele és Trish-sel. Néha sétálunk nagyokat, néha beszélgetünk a lehetséges jövőről; de jobbára munka van, csendesen gyűlő, olvasásra váró újsághalmok, és könyvek. Túlestünk az adózás időszakán, hurrá. Az eddig megbízhatóan duruzsoló bojlerünk egy alkalommal megadta magát, immáron végleg: de sikerült egy hét fagyoskodás és elektromos radiátor melletti melegedés után megcsináltatni, ráadásul egy pontosan, időre érkező emberrel, aki nem számolta fel a csillagokat is a munkájáért. 

Így mondhatni, minden OK - lekopogom azért. Már csak 23 nap Karácsonyig. Már csak 3 karácsonyi vásár a piacon... Már csak bő három hét, s megyünk Barcelonába, s aztán bezárjuk ezt a fura, stresszes évet.

2014. november 3.

Új hónap - régi/új megszoknivalók

Megjött a hideg(ebb) idő és az eső. Annak a pár hideg reggelnek köszönhetően megszínesedtek a levelek, aztán a két nagy szeles estének köszönhetően le is hullottak hamar. Olyan süvöltés folyt a ház körül, mint egy rossz rémregényben.Ugyanakkor a növények az elmúlt enyhe (már-már melegnek nevezhető) hetek miatt még mindig virágoznak, pl. az ismeretlenek által a közösségi kiskertben hagyott két, gyengécske rózsatő közül az egyik újra virágozni kezdett! Paradicsom még mindig érik, a kis rózsabokrok is hozzák a virágaikat a kiskert bejárata előtt - főleg, mióta Hannah alaposan megtrágyázta őket. Jono két új ágyást alakított ki. A teának való menták élénkzöldek, még félig érett paprika is akad a mind jobban terjeszkedő paradicsomok között. Még sokszor döngenek méhek a kertben, s a fene egye meg, de légy is akad.

Nagy meglepetésemre volt kollégánk, Nina toppant be péntek délután a kávézóba, pár napot volt Cork-ban egy mesemondó fesztiválon, ma már repült is vissza Massachusetts-be. Annyira kedves volt, hozott nekem egy Updike-könyvet, egy antikváriumban találta, első kiadás. Büszkén meséltem neki, hogy ugyan az általa kijelölt ágyásból-kertből nem lett semmi a telepen, de van helyette rendes közösségi kiskert! S hogy mi mindent neveltünk ott. Azt hiszem, sikerült vele megörvendeztetnem, annak idején nagyon csalódott volt, hogy behalt a biokert terve.

Amúgy Halloween alkalmából nem volt parti, nem volt tűzrakás, az eltüzelendő shed-re vonatkozó ajánlatomat enyhe borzalommal fogadták, mert jaj, az tilos (khm, tényleg az), s tavaly is gond volt belőle, ugyanis a srácok égő ágakat kaptak ki a tűzből, s azzal rohangáltak - mesélte Jono. A szeméttelepen nem fogadják el a fát újrahasznosítandó anyagként, marad a shed felaprítása, és apránkénti konténerbe dobálása. Vagy várunk, amíg megint szerveznek egy nagy konténert, s abba belerakjuk a fallemezeket.

Az új kis shed azóta már áll! Egyelőre kissé ferdén, mert alatta a kövek a faltól elfele lejtenek, hogy ne folyjon be a ház alá a víz. Majd rakok alá valami lécdarabot. Amikor megérkezett, a fickó a kezembe nyomott egy marék csavart, hogy ezekkel kell majd összeszerelni, ha van egy elektromos csavarhúzóm, tíz perc, pikk-pakk, megvan. Nagy nyögések közepette összeraktam az egymásba remekül illő házelemeket, jobbára a lábfejemet használva emelőként. A legtöbb elembe már bele voltak ilesztve a csavarok is, de nem mindenhová. 

Aztán alaposan megnéztem a háziurunk által ránkhagyott Black and Decker-t, amihez ki tudja már, hol van az útmutató, de az rémlett, hogy a lakásban hol táruljuk a hozzá való fejeket, ellenben összerakni, na, azt már nem tudtam. Ahhoz férfi kellett. De bennem volt a dac, hogy ezt "akkorisénfogomösszerakni", s neki álltam a munkának egy csavarhúzóval. Egy óra múlva hagytam abba a szenvedést, a csavarok felét be tudtam csavarni a fába, a másik felét nem. (Ellenben olyan izomlázam lett másnapra, hogy ihaj.)

Aztán megjött az uram, megmutatta, hogyan kell a megfelelő méretű fúrófejet benyomni és beerősíteni a gépbe, feltöltötte a gépet, s egy óra múlva szépen becsavarozta a makacskodó csavarokat. S valóban nem tartott tovább neki tíz percnél. Így most van egy belül kellemes, fűrészeltfa illatú házikónk, amibe majd már én csavarozom be a polcokat, aszerint, hogy a kerti bútorokat hogyan tudom ebben a csöppségben elhelyezni. Aztán megkezdődhet a régi shed kiürítése, majd bontása. Lesz meló.

***

Az Üzemben egyik változás, kellemetlenség a másikat érte. Először is, az orvos kiírta Claire-t, a séfet, stressz miatt. Ez kissé megosztotta a kollégákat, van, aki szerint ha Claire nem bírja a séfkedéssel járó hajtást, nyomást, ne akarjon séf lenni. Mások szerint nem csoda. Megint mások szerint ez micsoda meglepetés, hiszen Claire mindig zokszó nélkül dolgozott, legfeljebb egy-egy sűrű nap után vette mélyebben a levegőt, de panaszkodni igen rikán hallottuk. Főnököm reakciója az volt, hogy jaj, pihenjen csak, maradjon csak otthon, nehogy komolyabb baj legyen, majd "néha értekeznek emailben". Amire Claire nekem annyit mondott, illetve nem mondott, hogy kidugta a középső ujját. Legalább betegen hagyják már békén.

Ennek köszönhetően gyakorlatilag minden második nap más helyettesítő séffel vagyok, a megszokott rutin kicsit borul, de azért működünk. Főnököm tíz hetes távollét után visszajött dolgozni (emlékeztetőül, kiment a bokája), minden reggel szemrevételezte az előző napi bevételt, s volt, hogy az egyik pincért mindjárt haza is küldte, mondván, úgyis kevés a vevő. Nem jó jel! Főleg, hogy pincéreinknek kellene a bevétel, egyetemre, főiskolára járóak a legtöbben...

A másik komoly csapás Caroline váratlan távozása volt az Üzemből. A Yelp-nél ajánlottak neki munkát. Nagyon-nagyon bántam, mert igen jó manager volt, s a rendelési könyvben azóta uralkodó káoszt nagyon nehezen emésztem. Megszűnt a mindenről részletesen tájékoztató emailek sora, nem kérdezi senki, hogy ezt vagy azt meg tudom-e csinálni, s ha igen, mennyit számoljanak fel érte, s mennyi ideig fog tartani. Nem partner vagyok, hanem újra resource. A szépen, olvashatóan leírt megrendelések helyett megint macskakaparás, rossz naphoz beírt rendelés, elírt címek, nevek... Reggel próbálok mosolyt a képemre erőltetve dolgozni, megőrizni a nyugalmamat, kilég-belég, s nem írni kislistát a fejemben arról - amivel csak magamat bosszantom amúgy is -, hogy mi mindent hanyagol el az én főnököm, aki saját bevallása szerint sem jó munkaerő. Megint azon kaptam magamat, hogy hosszan háborgok az uramnak esténként, ugyanazokat a hülye panaszokat ismételgetve, amiket régebben... Nem tanulok! Ez nem vezet sehová, csak a saját gyomorsavam szaporodik. Sajnos, nem lesz új managerünk, főnököm egyszerre akarja ezt a szerepet is betölteni, a kávégéppel alkalmazottként is dolgozni, s intézni az Üzem dolgait...

Próbálok új dolgokat sütni, pl. a mézes mandulás torta szépen fogy. A répatortát glutenmentesként sütöm már, a sok répa és az olaj miatt (aminek köszönhetően tejmentesnek is nevezhető) a torta sokáig friss marad. A piacon már megtartottuk a karácsonyra sütők megbeszélését: mini házakkal és négy dekorált tortával, valamint a szokásos mézes figurákkal jelentkeztem. Az egyik kliensem az idén már négy házat rendelt az eddigi három helyett, december elejére, így hamarosan ahhoz is meg kell sütnöm a paneleket, mert muszáj lesz előre dolgozni, ha lépést akarok tartani a (szokás szerint nagyot markoló) terveimmel. 

Jó kis ötletet láttam, amivel megoldhatom talán a cukorablakok gondját, ugyanis eddig soha nem tudtam úgy elkészíteni előre a paneleket, hogy a cukorablakok ne kezdjenek el olvadozni egy hét után. Az ötlet az, hogy nem belesütik a keretbe a darabokra tört cukrot, hanem a teljes cukorszemeket ragasztják be egymásra, a kisült panel "ablakkeretébe", a ház összeállításakor. Így szép, rusztikus ablakszemek készülhetnek, fehér cukormázzal egymáshoz és a kerethez ragasztva, s a cukor nem olvad meg. Inspirálóként már nézegettem a neten a házakat, vadítóan sokféle stílus létezik, annyi a remek ötlet, az egyszerű népiestől a csicsás túlszínezettig minden megtalálható. Lesz miből válogatni.

***

A felettünk lakó kínai család elköltözött! Mikor, nem tudom, csak arra lettem figyelmes, hogy a csupaüveg előszobájuk ablakairól lekerültek a papírlapok, be lehet látni. A nappali ablaka elől is eltűnt a gyerekek íróasztala. Vajon kiadják majd a lakást, vagy eladásra kerül? Három kiadó lakás is van most a telepen... A fentiek háziurával véletlenül futottunk össze egyik nap a ház előtt, gyorsan elcsíptük, bemutatkoztunk, s megemlítettük a háló és a dolgozószoba penészes falait, amit egyértelműen a rosszul szigetelt terasznak köszönhetünk. Először azt hitte, számonkérjük rajta, hogy miért nincs még a szigetelés kijavítva, de aztán elmagyaráztuk, hogy nem tőle várjuk ezt, hanem az építtetőtől, vagy a kezelőtől, illetve abban reménykedünk, hogy "ha egyesítjük erőinket, talán történik valami". (Hahahaha. Magunk közt szólva, egyikünk sem gondolja azt, hogy a teraszt bárki megcsináltatja, legkevésbé az eredeti építő, akit így is perelnek már jobbról-balról, de nem árt, ha folyamatosan frissen tartjuk a dolgot. Nemcsak a mi falunk rohad, a többi épület teraszaival is ugyanez a gond.) 

Megadta az emailcímét, ígérte, hogy jön majd a lakógyűlésre, blablabla, mosoly, kézfogás. Szinte neonnal volt a mindhármunk homlokára kiírva, hogy mit gondolunk. Aligha hallunk felőle. Marad a penészsúrolás, s a párátlanító egyenletes dörmögése a háttérben, míg írom a blogot a dolgozószobában.

2014. október 19.

Évforduló

Night Drive

The closest, Mother, we have been in years
was a night drive back from Achill on our own.
Our tyres pressed their smooth cheeks to the ice,
gripping nothing, squealing, barely holding on.

 
Something stepped into our beam and stood there,
dumbly, ready to confront its death.
I remember your right hand in the darkness —
a white bird frightened from its fastness

 
in your lap, bracing yourself for the impact,
hearing you whisper, ‘Jesus’ under your breath,
preparing your soul for the moment of death.
Then, just as suddenly, nothing happened —

 
the sheep stepped back into the verge
for no reason, attracted by a clump of grass.
For days I felt the pressure of your hand on mine.
You would’ve led me to the next world, Mother, like a child. 


© Tom French

S persze, az ember szomorú, de azért dühös is vagyok, hogy vezetni sem vezettem előtte, s nem vittem őt soha sehová. Csak bénáztam a kuplunggal, amire ő tett egy megjegyzést amitől én pipa lettem, s most már csak az marad meg, hogy ezt sem tudtam neki bizonyítani.

2014. október 13.

ISS - Nem IS!

Noha az IS rémtetteitől hangos a sajtó, én megpróbálok nem aggódni, hanem másfelé fordítani a  figyelmemet, szó szerint. Mostanában szerencsére tiszták, felhőtlenek az esték, lehet bámészkodni az égre. Az Astronomy Ireland mobiltelefonos szolgáltatásának hála, mindig tudom, mikor jön az ISS, vagyis az International Space Station. Október 8 és 27 között lehet szépen látni a szigetről, megsüti a Nap, volt, hogy egyik este kétszer is láthatóan vonult át az égen. Pittyen a telefon - két órával a várható érkezés előtt. A jelzett időben  pulcsi-cipő fel, s kimegyek a ház elé, ahol a kissé temperamentumos utcai lámpánknak köszönhetően legtöbbször sötét van. Besétálok a "green" közepébe, beállok a fák árnyékába, hogy ne zavarjon a többi lámpa fénye, s várok. Dél felé fordulok, s azonnal feltűnik a fényes valami, határozottan húz el nyugatról kelet felé. Sajnos, a messzelátó nem elég hozzá, fényes pötty csak, de annak jól látható. 20-án este ún. "space chase" lesz, szállító űrhajó közelíti meg, akkor lenne érdemes egy jobb távcsővel megnézni, ahogy az egyik gép megközelíti az űrállomást. Testvérem remek távcsövével (maga készítette!) már néztünk egyszer űrállomást Sopronban, így amikor most izgatottan tervezgettem az első nézelődést, V. csak a a vállát vonogatta: "been there, done that... " Azzal a távcsővel igen klasszul látni lehetett az űrállomást szárnyait.

De még így is varázsos.

***

Egyik "csapás" után jön a másik. Még egy rivális kávézó/vendéglő fog nyílni a közelben, ezúttal a Camden Street-en, az egyik piabolt helyett nyílik majd egy új hely, gyakorlatilag a Daintree épületével szemben. Állítólag hátsó, kiülős terasza is lesz... Nálunk mától új menü van, s szigorú instrukciókat kaptam a sütemények dekorálását illetően. Csak természetes dolgok jöhetnek szóba, semmi színezett cukordara, vagy cukorvirág nem kerülhet rájuk, csak ehető dolgok, magok, virágszirmok, gyümölcshéj, ilyesmik. A rendelt tortákra továbbra is kerülhet persze cukorvirág, s továbbra is kilószám használom a cukormázat, most pénteken 4 kiló fogyott 3 rendelt nagy tortára... 

Mivel Sister Sadie nincs még nyitva hétvégenként, a szombati nap igen sűrű volt a kávézóban. Ez némi reménykedésre ad okot. De a reggelek továbbra is csendesek. Nagyon is azok. Csináltam Limara-féle vaníliás brióst, nagyon büszke voltam rájuk, de sajnos, nem fogyott olyan jól, mint vártam, azt hiszem, hármat-négyet adtunk csak el? Ellenben a kollégáim és V. boldogan ették meg a megmaradt briósokat. Ha a forró sütőbe visszarakom őket egy-két percre, újra igen finomak és puhák lesznek, főleg, ha egy kis forró tejes bekenéssel is rásegítek. A recept remek, de Paco szerint jobb lenne, ha lenne benne némi töltelék, apróra darált dió vagy netán csoki... Mert az írek(és a spanyolok?) mindent édesen szeretnek.

 
***


Szombaton délután nagy kertészkedés folyt a közösségi kertben - kezd kellemes, belakott külseje lenni -, új ágyás készült, amihez buzgón hordtam a földet (abban a hiú reményben is, hogy ez segíti a fogyásomat). Hárman voltunk összesen, Hannah, Jono és én, valamint néhány apróság, akik buzgón locsolták a fóliasátor ágyásait. A paradicsomok még mindig lelkesen pirosodnak a teljesen dzsungelszerű ágak között, paprika is érik, s egy újabb nagy tökre tettem szert. (Az első tökből, ami három hétig várt a konyhában a végzetére, sikerült egy jó főzeléket készítenem.) Volt egy szép, zöldmintás, csíkos tök is, amit nem volt képem elhozni, nehogy mohónak tűnjek, s ez hiba volt: ma reggelre valaki összetörte, darabjaira hullva hevert a földön, s mint kiderült, spagetti tök volt! Ezzel az eddig számomra ismeretlen tökfélével Claire, a séf ismertetett meg: sülés után a tök húsa hosszú, spagettiszerű szálakra húzható szét, az íze finom, vajas, krémes, anélkül, hogy különösebben ízesíteni kellene.


***

Megrendeltem a mini kerti házikót... A réginek, ugye, a beszakadás előtti állapotban van a teteje, a ráterített fóliában egyre csak gyűlik a víz, amit a madarak imádnak, lehet belőle inni, de ettől még nem néz ki szépen. Most már az alja is bomlófélben, az elmúlt években megártott neki az alapzat nélküli, talajon álldogálás, egyszerűen szétrohadt, háta nincs, egyszer (kétszer) már a parkányok is elkezdték belakn - ugye, volt az a kis afférom velük pár éve. Mostanában többször fog el kétségbeesés minket a lakásban lévő penész/ócska fűtés miatt, ezért V. húzta is a száját, hogy minek költünk ilyesmire, ne vegyünk olyat, ami nem mozdítható, de valahogy az van bennem, hogy még elég sokáig fogunk itt élni ahhoz, hogy megérje. Hogy rendezettebb legyen a kert. Most már csak arra kell rávennem kertészkedő lakótársaimat, hogy a közelgő Halloween alkalmából rakjunk tüzet a kiskert tűzrakó helyén, s azon én nagyon szívesen feláldozom a régi házikó falait. 

A tervezett helyéről még el kell takarítanom a régi, jobbára gazzal teli cserepeket, edényeket, s ki kell ürítenem a régi házat... Azt hiszem, legelőször is veszek egy pár, ipari vastagságú gumikesztyűt...

***

Nem múlthat el nap macskás kép nélkül, íme, két "kicsiállat" a telepről, a fekete a múltkor simán beugrott a nyitott az ablakon, s végignézte a lakást, s kis vöröst pedig már többször dögönyöztem meg itt, a kertben is: karcsú, hosszú állat, s annak ellenére, hogy lány, olyan furán megy, mint egy medve, akinek valami különösen nagy lóg a lábai között. Igen mulatságos nézni, egyáltalán nem "nőises"! Remekül elkergetőztek itt a múltkor a gyepen, akkor fényképeztem le őket.


***

A hétvégére Susan barátnőm kisebbik fiának, Colm-nak csináltam tortát, Elvis-es dekort kért. Gondoltam, itt az alkalom, hogy a sakktáblatorta-sütőedényt kipróbáljam. Ugyan nem kérték a belső mintát, én meglepetésként szántam, mert a 30. születésnapja volt, és annak idején meghívott a 21. születésnapi bulijára (itt az számít jelentősnek, ekkor lesznek hivatalosan is nagykorúak az írek.) Gondoltam, ez a meglepetés lesz az én születésnapi ajándékom, a kártya mellé.
 

A doboz fotóin remek, szépen elkülönülő rétegekkel rendelkező, valóban sakktábla mintájú torták láthatóak, de mondanom sem kell, az enyém nem lett ilyen pontos és szép, mint a képen. Pedig nagyon vigyáztam, az elkülönítő vázat lenyomtam, nem folyt alatta össze a tészta, az egyes torták súlyát is kimértem, mennyi kerüljön egy-egy formába... Mégsem lett szép. Amikor - lassan, igen óvatosan -, kiemeltem az elkülönítő vázat, rengeteg tészta ragadt rá, így másodszorra alaposan beolajoztam, de sajnos, ez sem segített. Gyakorolni kell még, vagy másféle tésztával kísérletezni? A weboldalukon szereplő receptre mindenki azt írja, hogy borzalmas az íze, így én saját recepttel próbálkoztam, amit cupcake-ekhez használunk az Üzemben. De így sem lettek egyenesek az elválasztó vonalak, oldalt egymásba folytak az rétegek... Az egyszerű, de mutatós birósok jobban sikerültek!

2014. október 5.

Szaporodnak az őszi szelek

Október eleje óta folyamatosan romlik az Üzem bevétele. Az elmúlt három napban napi kétszáz euróval esett, míg elérte pénteken azt a szintet, hogy a pénztárat elszámoló Paco megjegyezte: "Time to start counting the pennies, guys, we might all need a new job." 

A sarkon túl megnyílt Sister Sadie, a nagysikerű Brother Hubbard kistestvére (utóbbi egykori kollégánk, James és partnerének a kávézója a város északi oldalán, a Capel Street-en). Hétfőn nyitottak, s szerdán, mert nagyon kiváncsi voltam, bementem venni pár süteményt. Mindjárt az ajtóban egyik kuncsaftunkba, a bróker Mark-ba botlottam. Kölcsönös pirulás közben (lebuktunk) biztosítottuk egymást arról, hogy csakis a kíváncsiság vezetett minket ide, főleg őt, aki nálunk szokott reggelizni, s "természetesen" hamarosan újra a törzsvendégünk lesz. A pultos csaj alighanem hallotta a beszélgetésünket, mert igen mosolytalanul nyomta a kezembe a kinézett sütiket, amiket később V.-vel teszteltettem. Nem mondtam meg neki, honnan vannak, azt hitte, főnököm tesztsütijei. A brownie túlságosan morzsalékos volt, a belesütött málnaszemek mintha szárítottak lettek volna, a gluténmentes kókuszos-citromos tészta tömős volt, ellenben igen-igen finom gyümölcsíze volt, amit nem lehet ízesítőkkel elérni, a kakaós csigának nevezhető chocolate swirl-t mintha cukros vízzel (és nem sziruppal!) itatták volna át, hogy puha maradjon. Ha kicsit jobban megnyomorgatom, alighanem kicsöppen belőle a folyadék. Ráadásul a három sütéirt 9.10 eurót fizettem, ami elég súlyos ár.

Abban biztos vagyok, hogy az ételeik-szendvicsek igen finomak, kóstoltam már a másik helyen, biztos sikere lesz az irodisták körében, de sütiben egyelőre jobbak vagyunk, hurrá. S most már érthető, hogy főnököm miért mond minden catering megrendelésre igent, akkor is, ha ezzel igen nagy terhet rak a személyzet vállára. Claire, a séf például együtt túlórázott velem pénteken, majd elment, tovább főzni, falatkákat összerakosgatni egy rendezvényre, majd szombat reggel fél hatkor kelt, hogy hétkor nyithasson az Üzemben...

Nem állítom, hogy csak az új rivális nyitása miatt esett a forgalom, a hirtelen elromló idő is belejátszhatott. Tortamegrendelés volt bőven, pénteken megint bőségesen túlóráztam, ahogy egy héttel korábban is. Pénteken egész nap esett-szakadt-esett az eső, az asztalok fölé kirakott jókora napernyőről lecsorgó víz kis gödröket ásott magának a felázott földbe. Barlangi sötétben dolgoztunk, kellene néhány új lámpa a pultok fölé. 

Folyamatosan sütiötletek járnak a fejemben, újak kellenének. Főnököm, aki több hete távol van tőlünk, mert mankózik, ugyanis csúnyán kiment a bokája nyaralás közben, hétfőre vagy keddre értekezletet tervez, amire - ha gondolom -, menjek el én is. Mivel munka miatt be kell mennem holnap, talán sikerül részt vennem a megbeszélésen. Kiváncsi vagyok, mit mond, mit tervez. Az biztos, hogy új teabeszállítónk lesz, s alighanem a menün is változtat.

Apropó, az életben először kaptunk visszajelzést az AirBandB-től, izlettek nekik a torták, sőt, a gluténmentes lisztből készült répatortát külön megemlítették. Ha!

A dekoráltsüti-sütést nagyon elhanyagoltam az utóbbi időben, hétfőnként csak gingerbread men-eket sütöttem, hétközben pedig privát tortamegrendelést, mert volt pár. Hamarosan itt a Halloween, ideje nekiállni megint, bevételt termelni. S megcsinálni az adóbevalláshoz szükséges papírmunkát. Ma ideális az idő ehhez: felhős, szeles, borús. Hála a szélnek, most szedtem össze megint 4 kiló hullott körtét (a múltkori adagból körtebefőtt lett az Üzemben, müzli és palacsinta mellé adjuk), a nap néha nagykegyesen kisüt, éppen csak annyi időre, hogy felragyogtassa a kert éjjeli esőtől fényesre mosott bokrait, aztán megint komor és tompa lesz az ég. Éjjelre igen erős szelet és nagy esőt jósolt a levelibéka a rádióban, most már indokolt lesz az éjjeli-reggeli fűtés. 

Ami megint vacakol: a nyomás igen temperamentumosan változik a bojlernél, nem tudok mit kezdeni a ténnyel, hiszen az idén is szervizelve volt: valahol lehet egy lyuk, amin elcsöpög a víz, vagy mittudomén, valami nagyon nem okés ezzel a rendszerrel. Az, hogy a meleg víz nyomot hagy a kádon, a mosogatón, az nem normális. De félünk megbolygatni, mert hátha nagyobb kár lesz a kicsiből, ha hozzányúlnak. Az utolsó (ír) szerelő, akit megkérdeztem, csak húzogatta a vállát, olyat is mondott, hogy ki kellene bontani és végignézetni az egészet, amire én húzogattam a vállam, hogy hogyan képzeli, kapjuk szét a falakat?!

***

Pénteken, a szakadó eső és a hosszú munkanap sem vette el a kedvünket, hogy este V. régi Gyárbeli csportjával találkozzunk egy csirkére szakodosott vendéglőben. Időnként összejönnek, s úgy tűnik, én vagyok az egyetlen feleség, akit hívnak - vagy hívnak minden szatellitet, csak nem jönnek a párok, mert az aprónépekre vigyáznak otthon? Nem tudom. Kellemes volt, jó súlyos vörösbort ittam, s mindenféle szószókkal sütött csirkeszárnyakat szopogatva beszélgettem Magali-val, V. kedves korzikai volt kollégájával, aki még otthon van Ugo-val, lassan egyéves kisfával. Az írek ízlésére került a szó, arra, hogy a vajkrémet legszívesebben betiltanám, s egyszerre csak kiderült, hogy nagypapája pék és cukrász volt Szenegálban (ami francia gyarmat volt akkoriban). Kezem megállt a levegőben a csirkeszárnnyal, hú, erről jó lenne hallani, de csak keveset mesélt, azt is nehezen hallottam a többiek beszélgetése mellett: emlékezett rá, hogy kisgyerekként (ekkor már Korzikán) reggelizni lement az emeletről a földszintre, ahol a patissierie/boulangerie volt... Erre muszáj volt elmesélnem barátnőnket, Bogit, aki képes átautózni Bilbaóból a francia határ másik oldalára, úgy egyórányira, crosissant-ért és cseresznyés gateau Basque-ért, "mert ott van". S hogyan reggeliztünk egyszer mini lemon tart-ot, a teljesen szürke utcafrontú boulangerie előtt, ahol a kedvetlen francia nő rakogatta nekünk pici dobozokba a sütiket, amiket aztán az autó csomagtartójából ettünk meg, mindjárt ott a bolt előtt... S ez neki mind ott volt kéznél, hála a nagyszüleinek. Majd erről még alaposabban ki fogom faggatni, mert hamarosan összejövünk náluk egy újabb vendégségre.

***


Nagyon szorgos voltam egyébként... ugye, félig szárított paradicsomot csináltam, a tepsinyi adag éppen belefért egy félliteres edénybe. Felöntöttem a Tesco-ban elérhető legfinomabb (jaj-de-bio-malomkő-préselte-olasz) olívaolajjal, s tegnap a maradék scone és májkrém mellé volt kísérő. Aztán, tortaötletek után lapozgatva, Rick Stein Spain c. könyvében találtam egy receptet, amihez bőven volt otthon fokhagyma (naná), így csináltam olajban főtt fokhagymát, egy újabb félliteres edényt éppen megtöltöttem vele. 7 nagy fej fokhagymát megpucoltam, másfél deci olívaolajban húsz perc alatt puhára főztem kis lángon, szétnyomkodtam egy krumplinyomóval, főztem még öt percig, aztán amikor kihűlt, edénybe raktam, s most a hűtőben lakik. Tegnap kiskanálnyit tettem a tükörtojások alá. Finom volt, de nem tolakodóan erős, legszívesebben piritós kenyérre kenném, úgy enném, csak félek, megfeküdné a gyomrom...

S ott van, immáron sokadik hete, egy jókora tök is a konyha sarkában, a törlőkendők tetején fekszik, kerülgetem, félek tőle. Egyszer csináltam tökfőzeléket, még nagyon régen, kezdőként, igen fura lett, sehogy nem akart besűrűsödni... Azóta nem merek nekivágni, pedig V. egyre kéri, csináljak neki. Muszáj lesz megcsinálnom, mielőtt megromlik. Fasirt mellé... Nézegettem recepteket, találtam tejszíneset, rántásosat, curry-porosat... Válogathatok!

2014. október 1.

Levélhullató október

Ugyan a Tesco-ban (is) már karácsonyi dekorációt, csomagolópapírokat, csokimikulást és -jegesmedvéket kínálnak (hm, most vegyek-e lapokat, vagy később?), odakint még balzsamosak a reggelek, s pár fa színesedik még csak. Ugyan a telepi nyárfák levelei lassan beterítik a gyepet, de a kertész még most is hetente egyszer nyírja a füvet, és még javában érnek a paradicsomok a kiskert ponyvája alatt. Tegnap félig szárítottat csináltam a sok kis koktélparadicsomból, később spagettiszósz lesz belőlük. Este pedig két zellerszál kíséretében megittam az első pohár, magam által eltett paradicsomlevet vacsorára. 

Jó érzés volt.

Mire azt gondoltam, hogy újra kezelhetővé vált a munkamennyiség, visszatért hozzánk az Air B and B, valószínűleg megint hetente egyszer rendelnek nagyobb mennyiséget. Pl. mára 15 torta volt a megrendelés. Sikerült időre befejeznem őket, de a dekorációk elég rusztikusak lettek, khm. Elvileg kapok nagyobb kapacitású sütőt, kopp-kopp, de segítő nem lesz mellé, az már biztos. Ne legyünk telhetetlenek, ez is nagy segítség lesz, ha tényleg megvalósul.

A Facebook-on már írtam, hogy könyvet és szatyrot kaptam ajándékba a River Cottage-tól, ahol egy megrendelőm ismerőse a születésnapi partiját tartotta, amire sütiket készítettem, többek között a River Cottage logójával díszítetteket. Állítólag - Daphne, aki közvetített, ragaszkodik hozzá, hogy ez az igazság - az alkalmazottaknak annyira tetszettek a sütik, hogy elküldték nekem a sütis könyvüket, s a könyv írója, Pam Corbin, a sorozat rendszeres résztvevője le is fotózkodott a táskával és a sütijeimmel.

No. Igen kétkedő ember vagyok, ezért is gondolom, hogy a könyv megrendelőim ajándéka, a fotót is ők szervezték, hiába erősködik Daphne. Akár így történt, akár nem, a lényeg, hogy remek tortarecepteket találtam a kötetben, s abból az egyiket a múlt héten be is vezettem az Üzemben, ahol lassan elkezdhetem sütni a télire való süteményeket, tortákat: almásra, magosra, most érő gyümölcsökkel készültekre gondolok.

Az alábbi mézes torta névre hallgat, a River Cottage Everyday kötetben már szerepelt, ott is bejelöltem, de elkészíteni csak most volt időm. A sütős könyvük szerint egyik szakácsuké, Gill Meller-é a recept. Az ízét a kiválasztott méz segítségével változtathatjuk: egyszer majd elkészítem manuka mézzel is, eddig ír virágmézzel próbálkoztam, Clonmel mellől érkezett hozzánk a kistermelői méz egy 5 literes bödönben: főnököm mamája, Mel szerezte. Igen finom, világos, jól csorgatható méz, a tortához remekül megfelel.

Hozzávalók

300 g puha vaj
250 g kristálycukor (ha van, félbarna)
4 tojás
150 g teljes kiőrlésű liszt
150 g darált mandula
2 kiskanál sütőpor
50 g szeletelt mandula a tetejére
4-5 evőkanál puha, folyós méz (többet teszek rá)

Kell hozzá egy 23 cm átmérőjű csatos tortaforma, kivajazva, kilisztezve. Aljára sütőpapírt terítek. (Apropó, a minap az itteni Woodie's DIY-boltban (ami a Praktiker/Obi megfelelője talán) új osztályt, konyhaosztályt (!) találtam, s sikerült vennem előre méretre vágott, újra felhasználható, kör alakú sütőpapír lapokat, 50 darab volt egy csomagban, csodás. Ilyen alkalmakkor, amikor csak a forma alját kell kibélelni, remekül jön.)

A puha vajat habosra keverem a cukorral. Egyenként hozzáadom a tojásokat, evőkanálnyi liszt kíséretében. Simára keverem. A maradék lisztet összefkeverem a sütőporral, és a finomra darált mandulával. Majd ezt kanállal óvatosan beleforgatom a tojásos keverékbe.

Az egészet a formába simítom, a tetejére egyenletesen rászórom a mandulát, majd 170 fokos sütőben kb. 45 perc alatt készre sütöm. A sütőből kivéve, amíg még forró, rácsorgatom a mézet, úgy, hogy mindenhová kerüljön belőle. Melegen, vagy hidegen is tálalható, ha igazán fel akarjuk dobni, adjunk hozzá valamilyen kompótot, de magában, egy pohár teával is nagyon finom.

***

Egyébként mától fizetni kell a vízért Írországban.Számomra egészen kavaros a rendszer, egyelőre óránk nincs, átalánydíjat fizetünk, ha jól emlékszem, gyermektelen párként 212.80 eurót, egy évre. Akit érdekelnek a további részletek, íme a weboldal: www.water.ie

2014. szeptember 21.

A kiskert örömei

Az elmúlt héten minden nap valami párás, ködös lepel fedte a városokat, a vidéket - novemberi szürkeség és nyomottság telepedett mindenre, de augusztusi-szeptemberi lagymeleggel. Reggel már kardigánban, könnyű sálat tekerve a nyakamra mentem munkába, hogy délben aztán pólóra vetkőzve villamosozzak. Olyan semmilyen idő ez. Eeggel ősz van, délben nyár.

Ma reggel is szürke réteg fedte az eget, kitekeredett, fájó nyakkal ébredtem, s hiába masszírozott V., kente rá a Voltarolt, csak nem szűnt a fájdalom. Aztán, amikor nem sokkal  később az ismerős lüktetés is megindult a szemem mögött, már a migrénbe belenyugodva mentem a gyógyszerért. Fájt, nyögtem, elaludtam, s mire újra felébredtem, már ragyogóan sütött a nap, olyan csodás idő lett délutánra, hogy csuda. 

Már egy hete elhatároztam, hogy valamilyen módon megmentem a közösségi kiskert elhnyagolt, nagy mennyiségben leszedésre váró paradicsomjait a rohadásról. Ma, kora délután megint kimentem egy újabb adagért, aztán a nagy, úgy öt kilónyi mennyiséget egy remek blog utasításai alapján megpróbáltam feldolgozni. Ma estéig eljutottam oda, hogy simára turmixolva várja a lé, hogy felforraljam, palackozzam, s száraz dunsztba rakjam, akár csak egykor nagyanyám.

Elég bénázva indultam neki a feladatnak: dobáltam a paradicsomokat a forrón bugyogó vízbe, aztán az erre a célra kiválóan alkalmas spagettiszűrővel kapdostam őket ki a vízből, s raktam egy tányérra.  Ahogy kicsit kihűltek, gumikesztyűs kézzel húzogattam le róluk a héjat. De még így is sikerült magamat többször megégetni. Azonnal rájöttem, hogy érdemesebb lett volna a nagyobbakból levet, a kisebbekből pedig aszalt paradicsomot csinálni, mert a kisebbek húsuk nagy részét is elveszítették a lehúzott héjukkal, hiába próbáltam őket óvatosan kibújtatni, kinyomni a héjukból, mivel már induláskor elég szivacsosak voltak belül, a héjjal jött a húsuk is. Szóval megint tanultam valamit. Amúgy ha az ember kellően behasítja a paradicsomok tetején a hájat, egy mozdulattal ki lehet őket nyomni a héjukból, miután pár pervet eltöltöttek a forró vízben.

A lehéjazáskor jutott eszembe, hogy nagyanyám ezt minden évben megcsinálta, a forró vízbe pottyantott paradicsom jellegzetes illata elém idézte a lepukkant, ma már ugyancsak repedezett falú, öreg konyhát, ahol ügyködött. Bár eltett paradicsomára nem, de a lecsóra emlékszem. Sok téli napon volt tojással felfőzve gyors és finom vacsora. Egy függöny takarta a befőttes polcokat, amit a fűtetlen folyosón tárolt: volt ott sok minden finomság között bodzaszörp, lecsó, csalamádé és ecetes szilva. Főleg e két utolsónak bánom, hogy nem tudom a receptjét, mert azok csodálatosak voltak, a csalamádét akár magában megettem volna, ha hagyja. Itt sajnos, rendes szilva sincs, mármint olyan sötétlila, szép, amilyen a kertjében nőtt. Az az egyetlen fa ellátta a családot gyümölccsel, lekvárral, ecetes szilvával, s volt idő, amikor nagyapám még dugipálinkát is főzött (a padláson szerintem még megvan a rézedény, amit talán egy hozzáértő ma is be tudna üzemelni...)

S csak most, a közösségi kiskert fóliasátrában látom, hogy milyen sok paradicsom szüretelhető le arról a 8-10 növényről, amit ültettünk. S hogy elvadultak az ágaik, mert nem csipkedte senki a fölös hajtásokat (vagy nem elég gyakran, mert három-négy alkalomra is emlékeszem, amikor csipkodtam őket.). Nem értem, de senki nem szedi a paradicsomokat, egyéb zöldségeket, vagy ha szednek is, nem eleget. Pedig már volt, hogy nekem vadidegen, de mint kiderült, szintén a telepen lakó családdal találkoztam, akik elég félve közelítették meg a sátrat, mert hát jaj, nem tudják, hogy be szabad-e jönni... Ajánlottam, hogy jöjjenek csak paradicsomért, de az csak nem fogy... Zukkini is van, uborka is akad, még, egy-kettő... Salátafélék... Más már nem jutott eszembe, mint hogy talán nem főznek az emberek? Nem látom más okát, mint ezt, mert általában amit ingyen lehet vinni, az mindenhol kapós, de mert a zöldséggel még "dolog" van, talán azért nem viszik?!

A fenti blog olvastán egyébként vérszemet kaptam, s V. leszüretelte az összes bodzabogyót a telepi gyerekek által megkínzott bokorról. Fél kilónyi bogyó lett, ugyanannyi cukrot tettem rá, holnapig áll, aztán, amikor befőzöm a paradicsomot, megcsinálom azt is. A Tesco-ban vettem hozzá csatos tetejű, légmentesen zárható, zömök, formás kis üvegeket. Lehet, hogy egyik kísérletem sem sikerül majd, mert megbuggyan, megpenészesedik, megerjed, de nem bánom, mert legalább megpróbáltam, s különben is, holnap este a fóliasátorból való Hungarian Vax paprikából és nagydarab, rücskös, ún. "heirloom" paradicsomokból lesz a tojásos lecsó vacsorára...