2015. május 18.

Újra itthon

S lám, máris eltelt az első két hét, lassan visszarázódom a rutinba, koránkelésbe, próbálom feldolgozni a változásokat, újra rendszert teremteni magunk körül. Most balról az ablakjavító emberek, Darren és David csiszológépének zümmögésnek nem nevezhető hangos morgása hallatszik, jobbról, az ablakon át a fűnyírógép zaja... Ideális állapot blogoláshoz. Az ihletet időnként hangos reccsenések törik meg, amikor valamelyikük lefeszegeti a régi keretet az ablakról. Elvileg ma, sokéves várakozás és reménykedés után pótolják, csiszolják és lefestik az új, eddig szorgalmasan beázó kereteket.

V. két hete dolgozik a Félmellűnél, egyelőre a betanulás időszaka tart, még fura neki az akadozó tömegközlekedés, a kantin hiánya. Azt már kitaláltuk, hogy legjobb, ha reggel elautózik velem a villamosmegállómig, lerakjuk a kocsit, aztán Dublinban egy megállóval lejjebb leszáll, mint én, végigballag a Grand Canal partján, s tíz perc alatt ott van az irodában. Hazafelé pedig busz, amivel eddig nem sok szerencséje volt, átlagban 1-1.5 óra alatt ér haza az esti csúcsforgalomban. Bár most talált egy gyorsjáratot, de ott pedig messze van tőlünk a megálló, s nem igazán boldog, hogy újabb húsz percet sétálnia kell. Titokban örülök, hogy lesz némi testmozgás az életében, próbálom rádöbbenteni, milyen szép is a világ reggel és késő délután, a friss levegő, a tisztára mosott zöldek, az illatok, a madárdal, de sajnos, nem élvezi. Már beadta a jelentkezését egy parkolóhelyre, oda sorállás van, nem tudja, mikor kerül rá a sor. Addig autózunk, koránkelünk együtt, s megpróbálom rászoktatni, hogy esténként emberi időben menjen ágyba. Vettem két kajás dobozt, uzsonnásdobok, modern design, rákattintható evőeszközzel, kis pekedlikkel a szószoknak, abba rakom esténként az ebédjét. A kiskonyhájukban van kávé, tea, csapból folyó bubis víz (!), hetente egyszer ingyengyümölcs, s ha úgy alakul, ki tud sétálni a közeli kávézók, vendéglők egyikébe enni.

Már az első napon értek sokkok az Üzemben: egy veszekedést követően (ami igencsak a vevők füle hallatára folyt), ahol a főnököm emelt hangon beolvasott Aoife Mary-nek, a séfnek, ráadásul igazságtalanul, ő felmondott. Azóta sincs új séf (főnökömnek, mint alkalmazónak nincs valami jó híre, az egyetlen érdeklődő egy próbanap után nem jött többet). Nekem ellenben segítségem került, egy Emilie nevű 23 éves leányzó, aki minden reggel fél 8-tól dolgozik a kezem alá, hála legyen ezért az Égnek, mert igen nagy segítség volt az elmúlt hetekben. Pénteken lett volna az utolsó munkanapja nálunk, de csütörtökön a főnököm megkérdezte tőle, hogy maradna-e, betanítás után séfi munkakörben. Emilie-ről fogok majd írni külön is, remek teremtés, addig is, a róla kialakítandó képhez álljon itt weboldalának címe, ugyanis fotózik (is):

www.emilielynam.com

Még tart az elsőáldozások időszaka, így az első pénteken csak Emilie segítségével voltam képes 18 tortát díszíteni, abból 7 volt olyan, ami több munkát, netán cukrászati munkát igényelt. Nagyon elfáradtam.Múlt pénteken 17 torta, abból 6 volt ún. novelty, vagy formatorta, vagy cukormázas babrálós. Majdnem minden nap túlórázások. Néha - bevallom - fogcsikorgatva dolgoztam, sőt, egy alkalommal, mantraként egy ismerősöm mondatát ismételgettem a fejemben, amit nekem írt, hogy ő azért is mindig "feldíszíti a tortáit, nagy odaadással" (fotós, grafikus). A vevőt nem fogja érdekelni, hogy fáj a térdem, hogy fáj a lábam a 11 talpon töltött óra után, nem érdekli a nyafogásom, a túlóráim (amit amúgy is kifizettetek), MUSZÁJ mindegyikre nagy figyelmet és odaadást szánni, ez a munkám, végül is, nem? 

Igyekszem korlátozni a nyafogások számát, tényleg igyekszem. Csak az, amiben reménykedtem, hogy szabadság után fokozatosan jön majd újra a nagy megterhelés, nem következett be. Nna.

Amúgy mintha kímélnének. Egy utolsó pillanatban megrendelésre került hatalmas, kétszintes, több mint 13 kilós tortát  idő/hely- és főleg hozzáértés hiányában elég csúnyán fedtem le, jött is a panaszos email utána. A mailt Ray továbbította nekem, ott agonizáltam fölötte. De egy szót sem hallottam erről főnökömtől, pedig úgy mentem melóba, hogy lekapja a fejem, biztosan. Sőt, kaptam tőle egy gyapjúsálat, amit ugyan úgy nyert valami pályázaton, de úgy gondolta, nekem jobban fog állni. Úgy álltam ott a konyhában megzavarodva, mint egy kutya, amelyik ellentétes utasításokat kap...

***

Tegnap kertészkedtem. Mondjuk, inkább egész nap aludtam volna, mostanság még az átlagnál is aluszékonyabb vagyok, de kényszerítettem magam, hogy kimenjek a kertbe, elültessek néhány növényt, s alaposan visszavágjam a Gileád balzsamát, amelyik már kezdte teljesen az uralma alá hajtani a kert naposabb sarkát. 35 deka teának való levelet szüreteltem le az ágakról, a közösségi kiskert kétféle mentalevelével akarom összekeverni, szárítani, aztán megpróbálom majd eladni a piacon, mint bioteát, ami köhögésre, légúti panaszokra jó.Rajongok a finom, fűszeres illatáért, tegnap a sok levágott ág között ülni, a leveleket tépkedni nagyon jó volt, közben kicsit az eső is rákezdett, amitől csak még erősebb lett az illatfelhő... Gondolkodom, hogy némi illatos muskátlilevelet is rakok hozzá, vagy az már túlzás volna?

A piacon egyébként megdicsőültem, vevőimnek hiányzott a kovászos kenyerem, most szombaton mind a négyet eladtam, pedig nem is volt megrendelésem egyre sem. Mesélte a hölgy, aki rendszeresen veszi, hogy próbálta máshonnan való kenyerekkel, de azok vagy túl savanyúak voltak az ízlésének, vagy túlságosan tömörek. Úgy tűnik, a háromféle lisztből összeállított keverékem mindenkinek beválik. 10 deka tönkölyliszt, 10 deka rozsliszt és 600 deka kenyérliszt kerül a két veknibe, és 40 deka kovász, ami fehér kenyérlisztet kap mindig etetéskor. Állatka ugyanis túlélte az Európán keresztüli hurcolást, a többszöri etetést "idegen"' lisztekkel, él és virul. A sütisütésre elég nehezen vettem rá magam az első hétfőn (pedig volt megrendelés, hajaj), de a kenyérsütés minden egyes alkalommal - főleg, ha sikerülnek a veknik - nagy örömmel tölt el. S főleg amikor felvágom, s látom azokat a csodás lyukakat, a szálasan széthúzott bélzetet.... az az illat! Nincs is ennél jobb, kérem szépen.

Most pedig néhány kép, növényekről. Sopronban fényképeztem őket, telefonnal. Az ösvényről sem kellett lelépni, ilyen szépségek nyíltak a tavaszi erdőben: 











2015. május 4.

Szabadság utáni punny

... és kedvetlenség, a muszáj-ok okozta ennui, vagy mi, a naplóba, az út során összegyűjtött papírkák ragasztgatása, friss emlékek idézgetése - tényleg ott voltunk, tényleg megtörtént... A meglódult kert és a sok szín vigasztal azért, s holnap új kezdet is: V. dolgozni kezd a Félmellűnél. Remélem, jó korszak indul.

2015. április 30.

Bp - Sopron

... Sopron - München - Bühl - Nürburgring... Ez utóbbi éppen zárva, 4 óra múlva nyit... Kicsit dőlt a gőz a fülemen, de most már berendezkedtünk a várakozásra, Nürburg falucskában, a vár alatti vendéglőben. Végül is, van könyv, kötés, a kocsiból lehet hallgatni a lent dübörgő autókat, akik miatt mi most nem mehetünk körbe... Tegnap még reggel 9 órai nyitást írtak, mire ideértünk, 17:15 lett belőle... De talán addig eláll az eső és száraz lesz a Nordschleife.

2015. április 22.

Már egy hete

Budapesten vagyunk, jobbára evéssel és találkozókkal töltve az időt. Az idő kegyes, kellemes tavaszi meleg van, s esőt is csak egyszer láttunk. Remek helyeken voltunk enni, voltunk a hagyományos Locsolótúrán is, amit egy ötéves kisgyerek kezét szorongatva tettem meg... Izzasztó volt! Főleg az elmosott, leomlott ösvényrészek miatt.


Budapest a régi, nem változott, a Duna továbbra is félelmetesen nagy a Liffey-hez képest.


S kaptam egy üveg magyar whisky-t, melyet félretettem az 50. születésnapomra. Egyikből sincs még egy, meg kell becsülni!

2015. április 14.

2015. április 13.

9. nap

Lienz-től már mondhatni, ismerős vidéken jártunk, mert voltunk itt, a csodaszép 111-es úton pár éve. Nem mentünk messzire, csak Szlovéniáig, Bled taváig. Fura volt, mert az utak minősége átcsapott ismerősen hepehupásba, s már csak egyféle benzinkút volt az út mentén. Bled kastélyát néztük meg először, majd kiadós ebéd, miközben a Health and Safety-nek fittyet hányó építőmunkások bravúrjait figyelhettük. Még sosem dolgozott toronydaru pontosan a fejem felett... Szállást adhoc módra találtunk, régi pártvilla, Tito rezidenciája, nagy, kongó szobákkal, csodás kilátással...

2015. április 12.

8. nap

Comótól a havas hegyek között és hágókon át Dél-Tirol felé. Minden tele almásokkal, és szép birtokokkal. A már ismert fogadó már bezárt a szezon végeztével Dobbiaco-ban, ezért Ausztriában néztünk szállást, egy pincérnő segített. Így kerültünk Lienz-be, egy sörfőzdéből lett hotelbe. Remek! A legjobb fürdőszoba eddig, s a Wiener Schnitzel-ük sem utolsó!