2015. március 1.

In like a lion, out like a lamb - avagy szép márciusunk lesz?

Valahonnan rémlett - talán még általános iskolából -, hogy a legtöbb gaznak hosszú, lefelé törő gyökere van, és a levelei szétterülnek a földfelszínen, elnyomva a körülöttük lévő többi (hasznos) növényt, füvet. 

Erre az emlékre alapozva gazoltam ma a közösségi kiskert virágágyását, de teljesen zavarba ejtett, hogy nagyon sok volt a földfelszínen szétterülő levelekből, s nem mindegyik nézett ki gyermekláncfűnek, amit azért felismerek. Végül csak ezeket túrtam ki, és a két bogáncsot, ami alaposan összeszurkált, hiába is próbáltam óvatosan, csak egy levelüknél fogva felemelni a hatalmas, levesestányér nagyságú területen minden mást elnyomó, tüskés levélcsokrukat.

A kertészkedés nem tartott sokáig. Az esőáztatta talajban félrenyaklott rozmaringot támasztottam fel, kihúzkodtam a tavalyról maradt, elszáradt virágok szárait és kissé bizonytalankodva, de visszavágtam - jó alaposan, ahogy a rájuk akasztott cédulka javasolta - a rózsatöveket, a kiskert bejáratánál. Feltöltöttem a madáretetőt - ezúttal varjúbiztos-módon -, s mire mindezzel végeztem, megint beborult az ég, eltűnt a Nap, fenyegetően sötét lett, s élmény volt kinézni a házak között a tengerre: a kék mindenféle sötét árnyalata váltogatta egymást a látóhatár felé. Mire bejöttem, levettem a kabátomat, megérkezett a havaseső, aztán a sűrűn - de szerencsére csak nedves, gyorsan olvadó pelyhekben - hulló hó. 

Március, tavasz első napja. Ami a mondás szerint rossz idővel érkezik, de majd balzsamos meleggel fog távozni. In like a lion, out like a lamb...

***

A piac megint fel fog vonulni Szt. Patrik-alkalmából, így oda majd sütikkel készülök. Azt hiszem, elveim ellenére ez lesz az az alkalom, amikor már most le fogom sütni az első adag aprósüteményt, s lefagyasztom őket, sütőpapír közé rétegelve. Többször faggattak már, hogy bírja-e a fagyasztást a süti, s mindig csak a vállamat vonogattam, mert sosem került sor fagyasztásra. De ezek után majd saját tapasztalatról is be tudok számolni.

Mint ahogy most már elmesélhetem, hogy a kókuszos kenyér csak félsikert aratott. Szépen megkelt mind a kettő a formában, s a végeredmény egy enyhén kókuszos, se nem édes, se nem savanykás kenyér lett. Pirítva ettük, s főleg akkor lehetett érezni a kókuszízt, amikor az ember levegőt vett rágása közben. Tökéletes (lenne) banánnal, joghurttal, mézzel, vagy az eredeti recept szerinti friss mangószeletekkel, ráreszelt lime-héjjal, lime-lével. Elkövettem azt a hibát, hogy hallgattam egy másik szakácsra, aki azt javasolta, hogy az amerikaiaknál népszerű földimogyoróvaj és lekvár kombinációjával kínáljuk a kenyeret (peanutbutter jelly sandwich). Az érdeklődés langyos volt, nehezen fogyott csak a kenyér, és én még mindig azt mondom, alternatív reggeliként, kalács helyett lenne jó, banánnal, vagy más friss trópusi gyümölccsel, joghurttal, mézzel, kinek-kinek ízlés szerint. Egy adagból két vekni lesz. 900 g-os kenyérhez való, szögletes kenyérsütőformában sütöttem ki őket.

Hozzávalók

7 g-os zacskó porélesztő
2 evőkanál méz
800 g kenyérliszt
1 banán, szétnyomkodva
1 tojás, kissé felverve
400 ml kókusztej
200 g kókuszreszelék
vaj a formák kikenéséhez
mangószeletek, mentalevél, joghurt, méz, lime, netán banán

A mézet és a porélesztőt 200 ml-nyi langyos vízbe keverem, s pár percig hagyom ülni, amíg buborékokat nem vet. Őrnagy úr edényébe belemérem a kenyérlisztet, belerakom a banánt, a tojást, a kókusztejet, a kókuszreszeléket és egy csipet sót. Hozzáöntöm az élesztős folyadékot és a dagasztókarral 15 percig közepes sebességen keverem a tésztát, amíg szépen össze nem áll, és le nem válik az edény faláról. (Kézzel macerásabb: a nedves hozzávalókat belerakjuk egy edénybe, a szárazakat pedig összeöntjük egy gyúródeszka közepére. A lisztes kupac közepébe készített mélyedésbe beleöntjük a nedves hozzávalókat, s ujjainkkal, majd tenyerünkkel egy homogén masszává keverjük az egészet. A masszát egy kissé belisztezett, tiszta felületre rakjuk át, s legalább tíz pecen át gyúrjuk, amíg rugalmas tésztát nem kapunk.)

Az edényt nyirkos konyharuhával letakarom, s egy órán ét kelni hagyom. Utána pár percig átgyúrom, kerekre formázom. Elfelezem a tésztát, két, hosszúkás veknit formázok belőlük, s a vajjal kikent kenyérsütőformába lapogatom őket. Megint letakarom őket egy nyirkos konyharuhával, s egy óráig kelni hagyom őket, vagy amíg a duplájukra nem dagadnak. Közben a sütőt előmelegítem 200 fokosra. 30-35 percig sütöm a vekniket, s ha tompán konganak, amikor megkopogtatom az aljukat, akkor készen vannak. Melegen, vagy később pirítva tálalom őket, a fent felsorolt dolgokkal megpakolva a szeleteket.

*** 

Az itteni TV keresi az ország kedvenc versét. Sokezren küldtek be ajánlott verseket, s a zsűrinek több mint 130 vers közül kellett kiválasztania a tíz legnépszerűbbet. Érdekes volt olvasni őket, de számomra a befutó nem volt kérdéses: Louis McNiece verseit igen szeretem, így azonnal az ő versére adtam le a szavazatomat - nemcsak egy korábbi, Írországról szóló verse miatt, ami a fő-fő kedvencem erről az országról, hanem mert ez a videó is nagyon sokat segített a döntésben. Szerintem igen szép.

(Szavazzatok, ha van kedvetek.)

***

A főnököm elmesélte, hogy a férjének a saját állására interjúznia kell, s hogy mennyire stresszel emiatt. (Megkapta az állást.) Megragadtam az alkalmam egy kis heart-to-heart-ra, és elmeséltem, hogy nálunk mi a helyzet, s hogy mi is stresszelünk, jaj, s hogy akármi lesz is a végkifejlet, áprilisban szeretnénk hosszabban nyaralni menni. S hogy kivenném az egész áprilist, fizetésnélkülire. Nem tiltakozott - bár azóta már vannak jelei, hogy aggódik egy-két torta miatt -, s valószínűleg még többször tudatosítanom kell benne a dátumokat, de azért már beírtam magam "távollévőnek" a megrendelői könyvbe, s majd meg kell beszélnem a könyvelőjével, hogy arra a hónapra függessze fel a fizetésemet. Húsvét hétfőtől a májusi Bank Holiday-ig lennék távol, az kereken egy hónap. 

Az útiterv még képlékeny, de az alábbi térképen látható útvonal nagyjából már végleges. Látnivalók ajánlását szívesen fogadjuk! Pl. máris egy ötlet, hogy Torino mellett Milánóba is szeretnék eljutni, mert Leonardo-kiállítás lesz ott áprilisban...

https://www.google.com/maps/d/viewer?mid=zJlKfAxmZsn0.kqlRb5U0aop0

2015. február 23.

Sem nem tavasz, sem nem tél

Ma adtam magamnak egy szabadnapot, ami azt jelenti, hogy nem "muszájból", hanem úri passzióból fogok csak sütni, mégpedig kókuszos kenyeret, mert a recept nagyon vonzó, s mert azt remélem, hogy esetleg felkerül az Üzemben a reggeli menüre, tósztként, banánnal, joghurttal, mézzel megpakolva. Az eredményről majd beszámolok. Egyelőre ragadós fehér tömbként kel a kenyér Őrnagy úr edényében... Estére csirkeleves fő, kifejezetten ilyen hideg-nedves, influenza-veszélyes estékre való finomság. A V.-nek beígért kovászos rozskenyeret már megsütöttem - mostanában nagyon ritkán marad meg egy negyed kenyér a piacról, már hiányolta, hogy neki nem jut.

A "muszájból" sütést megejtettem tegnap, vasárnap, az eredményét leszállítottuk reggel V.-vel, együtt keltünk, együtt autóztunk, s együtt reggeliztünk - ez is hétvégéken fordul csak elő. Aztán megjött a riasztós ember, s beszerelte-üzemelte az újfajta riasztót, míg én diszkréten vasaltam a háttérben, s néha beszélgettem vele. Most majd közvetlen sms-t kapunk, ha valami kehe van, s nem egy központ hív bennünket. Lényegesen olcsóbb, mint az eddig használt cég, ráadásul kisebbek, függetlenek, nem kötődnek nagy telefonos céghez. 

Az elmúlt hét viszonylag elfogadható hőmérsékletet produkált, voltak meleg(ebb), napos délutánok, amikor már elég volt az esőkabát-pulcsi, sapka nélkül, aztán szombat reggelre megint hideg lett. A piac parkolójában hangosan ropogott a lábam alatt a gyep. Ma reggel pedig behavazott hegyoldal mutogatta magát nekünk, hazafelé jövet. A nyugati partot ma déltől 130 km-es széllökésekkel riogatták, s havazással. Nesze neked, tavasz. Az eső nemrég ide is megérkezett, s a szél is feltámadt...

Pedig már egészen tavaszias hangulatba ringatott a nagy meglepetésemre igen korán megjelenő medvehagyma (arasznyiak már üdezöld levelei), a nárciszok fejecskéi, vagy a rétegesen beültetett cserepemben a krókusz/mini nőszirom csoport. Valamint a hangos madárcsicser reggelente és a rigók éneke esténként. Ez egyre elbűvülőbb, s olyan trillákat megeresztenek napnyugtakor, ha esik, ha fúj - akár idegnyugtatóként is lehetne árusítani a dalaikat. Az etetőn továbbra is szorgos munkálkodás folyik, az Üzem udvarán pedig megjelent egy feketerigó-pár: a fiú reggelente hangosan énekel az egyik kerítésrúd tetejéről, a lány pedig kitartóan keres fészekanyagot a pergola növényei között: olyan mulatságos, amint válogat, befurakszik az ágak közé, s a neki nem tetsző ágacskákat, leveleket ledobálja a földre, mint egy elégedetlen vevő.

A közösségi kiskertben valaki felborogatta a víztartályokat, s nyitva hagyta az ajtót, így most szünetel az öntözés, mert nincs mivel. A rózsák és a vesszőkerítés szépen hajt. Lassan megkezdődhet a rendszeres fűnyírás is.

S íme, boldogságom mai forrása: az amarilliszek úgy döntöttek, hogy mégsem halnak bele a szétválasztásba, és hajtanak. A nagyok virágot is hoznak, a kicsike csak egy levelet. De már az is micsoda öröm!
 

***

Jankáról kiderült, hogy ő bizony pék! Péksütemény-kenyérsütés, neki nem gond. Megdöbbentő módon nem tudott pékként munkát kapni itt, mert nem volt/nincs - figyelem, kéretik megkapaszkodni - írországi tapasztalata... A szlovák képzés nulla. Az ottani évek - nulla. Dolgozott kis pékségben, formázott kézzel, kis géppel, dolgozott nagy pékségben, komoly gépekkel, s huszonvalahány munkahelyre adta be itt az életrajzát, eredmény nélkül. Nézett itteni iskolát, hogy akkor elvégez valami gyorsabb tafolyamot, de a gyorstalpaló tanfolyamok papírjai legfeljebb unatkozó háziasszonyok falán mutatnak jól (ahem), egy rendes pékség csak húzza rájuk a száját. Ezért ment végül képesítés nélküli nővérnek egy öregek otthonába...Sokat beszélgettünk, hogy mit lehetne tenni, de nekem csak az jutott eszembe később (miután itthon tovább gondolkodtam), hogy talán egy jó életrajz a LikedIn-en segítene... Egy ismerőse "talán" be tudja szerezni egy droghedai sütödébe, de akkor Dublinból költöznie kell... s mennie oda, ahol esetleg lesz munkája, olyan, amilyet szeret.

Úgyhogy megint csak hálát adtam az égnek, hogy ilyen melóm van, akármennyire sok is a bosszúság, de nem kért tőlem papírt senki, elég volt felmutatni, hogy mit tudok... Jankát pedig, a papírjával még csak próbaműszakra sem hívták be sehová. Érthetetlen...

S ha már sütés: megint tartottam sütidekorálási órát. Kemény három óra volt, főleg, mert a várt 7 fő helyett egy tucatnyian bukkantak fel, s enyhén szólva is nyomorogtunk az asztalok körül. Ráadásul csak három működő keverőgépet találtam a szekrényben,valamint a szakács az órakezdés után még egy óráig ott dolgozott, a személyzet pedig takarított a háttérben. Nem volt zavartalan az óramenet. Megmutattam nekik a profi módszert, és a gyorsabb, de nem annyira szép eredményt produkáló módszert. Az elsőre csak rázták a fejüket, nem, nekik gyors eredmény kell. Mondtam, hogy mindenki szúrjon ki 2-3 sütit, erre csináltak fejenként vagy egy tucatot... Aztán lelkesen kentek-színeztek, dekoráltak... gondoltam, egy párat megmutatok a végeredmények közül:

***

Nem szoktam a köz előtt hangosan ujjongani, ha új könyv megjelenését olvasom egy kedvenc írómtól, de most kivételesen háromszoros a hurrá: várható az új Rebus felügyelős regény a skót Ian Rankin-től, s új könyve jelent meg Anne Tyler-nek, akit ezer éve hűségesen olvasok, és Helen Garner legutolsó könyve is megjelenik egy évvel az ausztrál kiadás után. Hurrá!! (Róla már lelkendeztem sokat korábban.)

Mindhárman olyan írók, hogy egy-egy új kötetük megjelenése ünnep, nemcsak nekem, s én viszkető ujjakkal várom, mikor mehetek már a könyvesboltba, s minden józan megfontolást képes vagyok félretenni ("ugyan, várjuk meg a papírkötésűt"), hogy a kezembe kaphassam őket. Sajnos, azonban időhiány (és valószínűleg a rossz időbeosztás) miatt is egyre csak gyűlik az olvasnivaló az ágyam fejénél. Belekapok ebbe is, abba is lelkesen, aztán rájövök, hogy nem szabadna csak az elalvás előtti tízpercekben olvasgatni, annál komolyabb figyelmet érdemel mindegyik kötet. Tavaly lelkesen előfizettem egy remek irodalmi/főzős magazinra is, de egyszerűen nem érek a cikkeik végére, pedig olyan szórakoztatóak! S azt is észrevettem, hogy ahogy a fizikai állapotom kezd egyre rosszabb lenni, úgy a figyelmem is egyre kevésbé tudom összpontosítani.

Mostanában mindenféle kis fájdalmak bosszantanak. Csak sejtem, hogy hol és mikor, valószínűleg még tavaly decemberben, amikor ingerültem próbáltam kifeszegetni a fémformájukból gyors egymásutánban hat, fagyos keksztortát, akkor húzhattam meg egy inat a bal karomon, ami (ha a csuklómat forgatom) néha nagyon fáj, s főleg az emelést teszi nehézkessé. Abból pedig kijut elég az Üzemben. Aztán a régóta békében funkcionáló rossz bal térdemre fordultam rá a szőnyeg leterítésekor, halk roppanás, s azóta sikítok, ha valami hozzáér. Tudom, mi a baja, látta orvos, kopik a porc, nem lehet igazából segíteni rajta, kap porcosítót, s reményt, és simogatást, de ettől a tény nem változik: a térdem (is) tropa. 

Ráadásul nemrég eltört a Simon úrnál készíttetett olvasószemüvegem nyele, fura módon az a nyél, amit nem szoktam csavargatni. Pedig eleve úgy kértem-kaptam, hogy bírja a gyűrődést, munkához lesz. Az optikus alaposan megvizsgált, s még egy fotót is készített a szemgolyóim belsejéről, amin aztán hosszan csámcsogtam volna, ha engedi, de csak azt mutatta meg rajta, hogy némelyik erem a szememben elhalványult, fehéres, ami megemelkedett koleszterinszintre utalhat, tessek vigyázni. A biztonság kedvéért kaptam egy listát, hogy miket egyek a szem kifogástalan működéséhez, s netán koleszterinszintet is mérethetnék már...Utoljára a TIA-gyanú idején mérték, akkor alig volt 5 felett.

A kis rezgő hájrétegek és a vastagodó pofázmányom már csak hab a tortán. A minap találtam néhány seggcsökkentő feladatsort, de amikor kipróbáltam az egyiket, már pár ismétlés után éreztem, hogyan tiltakoznak elrenyhült izmaim. Sajnos, a 25 kilós liszteszsák ide-oda vonszolása és a 15 literes keverőedény emelgetése nem elég tornaként, muszáj lesz elkezdeni rendesen mozogni. (Tudom, tudom, mióta ismételgetem ezt már...) S akkor talán az agyam is lenyugszik, és meg tud ragadni egy fejezet erejéig egy-egy könyvnél.

***

Sajnos, az uram szép terve (amibe egy egészen kicsit azért én is beleéltem magam már, annyit emlegette) nem fog megtörténni. A cége nyitott egy irodát Barcelonában, s ő nagyon reménykedett és kampányolt, hogy kimehessen (-ünk) oda, pár hónapra, ő dolgozni, én lazítani. Valahol bennem volt, hogy azért ez a cég nem annyira bőkezű és engedékeny, hogy éppen tőle, a fő mérnöküktől megszabaduljon pár hónapra, egy másik irodájuk kedvéért - hiába ígérte nekik, hogy szállásról mi gondoskodnánk, csak az útiköltséget kellene nekik fizetni... Nem mertem megnézni a rendelkezésre álló sütős/főzős tanfolyamokat, mondván, ne ábrándozzunk nagyon, inkább csak azon merengtem, milyen lehetne felfedezni a nem turistás városnegyedeket is, esetleg más városnéző túrákra befizetni, netán egy spanyol tanfolyamot elkezdeni... Mindegy, szép álom volt, annyi is maradt.

Helyette indul a nyaralás/bp-i látogatás tervezgetése. Még minden képlékeny, mint mindig, dátumok, útvonal, s most is inkább feszengés vesz rajtam erőt, mint az öröm. Mert megint olyan sok mindent kell majd eldönteni, mielőtt elindulunk, s nekem - bármennyire is zavaró és nem is értem, miért, szóval a gyomrom egy csöppet összeszorul, ha Magyarországra kell utazni. Hiába, az emlékek. Pedig régen ért már kellemetlen élmény, a muszájból meglátogatott irodákban is elfogadható volt a kiszolgálás, de mégis... Nekem máris lenne fontos jelenésem az Üzemben, az egyik egy esküvői torta (szerencsére azt meg tudja csinálni talán más is, egyszerű) és a német diák pátyolgatása. Szabadságom várható idejét pedzegetem a főnöknél, remélve, hogy talán addigra beszerez egy tanulót, mint tavaly, aki majd elsütöget a német lánnyal. Reménykedjünk!

S lám, amíg itt írogattam ezt, befutott két másik megrendelés az Üzemből, dekorált süteményekre, így alaposan ki kell használnom "lazsálásra" a mai szabadnapot, mert holnaptól már nem lesz alkalom ilyesmire. S mire fellélegeznék, jön majd a Szt. Patrik-nap, s megint fel fogunk vonulni Stepaside-ban, s megint szeretnék szétosztogatható sütiket csinálni... No rest for the wicked :-)

2015. február 9.

Havat fúvó február

A januári éves értekezlet előtt hagytam magam rábeszélni a munkára (= nincs más, aki elvállalja), s most megint titkár vagyok a piacon. Sajnos, a munkaképes- vagy ilyenfajta munkára egyáltalán vállalkozó tagok száma egyre csökken, így alig bírtunk "összekaparni" annyi embert, hogy ki tudjuk tölteni a bizottsághoz szükséges tagszámot. Amúgy nagyon dagadtam ezen az értekezleten, mert elhangzott, a két új tagunk és termékeik említése után, hogy van, aki csak a kovászos kenyerem miatt jár a piacra. S valóban, van egy Kamilla vagy Camilla nevű nő, aki minden szombatra rendel egyet, de még nem találkoztam vele. Most egy svájci hölgy is kért egy veknit, így alighanem hamarosan meg kell emelnem a darabszámot, s felhízlalni állatkát, hogy kijöjjön belőle 4 vekni kenyér.

Új tagjaink Sherish, egy muzulmán hölgy, szappanokat gyárt, nyáron csatlakozott, a másik új tag pedig Janka, Szlovákiából, nővér, és süt. Vele már sokat beszélgettem, főleg a közös gyermekkori emlékek (rajzfilmek!) és kaják kapcsán. A múltkor csinált nekem pogácsát, amihez én adtam a disznózsírt, amit pedig Ray hozott nekem Olaszországból. Igazi nemzetközi összefogás eredménye volt a finom pogácsa! 

***

Az Üzemben továbbra is a kaotikus menedzselés dívik, ha meg akarom őrizni a nyugalmamat, akkor jobb, ha egyes dolgokat minden megjegyzés nélkül elintézek magam, megrendelem a futárt, s hasonlók. Mivel majdnem minden péntek őrültekháza volt januárban, kértem a főnököt, adjon segítséget, csütörtök délután, valaki süssön előre, hogy nekem már csak dekorálni kelljen, s ne borítsák fel az amúgy is sűrű időbeosztásomat a váratlanul beeső megrendelések. (A péntek-szombat különösen népszerű nap arra, hogy a vevők szeretteiknek meglepetés-tortát és hasonlókat küldjenek.) Így "megkaptam" Anizt, s ez igen nagy segítség. Még így is ki tudtam tölteni a pénteki tíz órát, de legalább nem volt fejetlen kapkodás.

Ami most kissé aggodalommal és izgalommal tölt el, az az, hogy áprilisban 3 hétig nálunk lesz gyakorlaton egy német cukrászlány. Valamilyen csereprogram keretében jön egy csoport diák-tanonc, családoknál lesznek elszállásolva, első héten nyelvtanfolyam, aztán munka, s az egész gyakorlatot a munkáltatójuk fizeti (!). Le kell majd porolnom bokaszintű német nyelvtudásomat! De ami inkább aggodalommal tölt el, hogy mit fog szólni ez a leányzó, aki egy ilyen, tüchtig német kávézóból, a Bodeni-tó partjáról a mi - khm - kissé lepukkant, nem-tüchtig kávézónkba fog kerül... Olyan kultúrsokk fogja érni, hogy ihaj. V. szerint remekül meg fogjuk érteni egymás, s néhány nap után majd együtt fogjuk forgatni a szemünket.

(Néha kellemetlenül érzem magam emiatt, mert nem tudok vakon elfogult lenni a munkahelyemmel szemben. Büszke vagyok, ha pozitív dolgokat olvasok róla máshol, de belülről nézve aggasztóak a dolgok, és félek egy vadidegen kimondott, vagy ki nem mondott rossz véleményétől.)

***


A kiskertben továbbra is csend van, komposztterítés folyik hétvégente, öntözzük az ágyásokat... illetve mindenki lelkesen neveli a kis palántáit. Kivéve engem, aki még mindig nem ültette el a csilijeit, és a szent bazsalikomokat... Tegnap kora délután kimentem, egyedül voltam, így csendes magányban javítgattam az esővízgyűjtő-rendszert, locsolgattam a benti ágyásokat, miután feltöltöttem a madáretetőt: kiakasztottam rá három, műanyag hálóba zárt magos hájgömböt. Amikor végeztem a locsolással, elmentemben még ránéztem az etetőre... hát egyetlen ÜRES hálót lengetett a szél, a hájgömbök sehol! 

Körbekapkodtam a fejem, hogy ezt most képzelem, vagy mi történt, tényleg eltűntek?? A kiskerten túl, a "mező" végében három dolmányos varjú dolgozott rajtuk, simán elvittek kettőt, a harmadik gömböt, amit nem tudtak leakasztani, erős csőrükkel szétnyitották, s EGÉSZBEN vették ki belőle a gömböt, mert semmiféle morzsalék nem volt az etető alatt...

Azt hiszem, valamiféle más megoldást kell kitalálni az énekesmadarak ottani etetéséhez.
 
Az én sötét kiskertemben is megindult az élet, érdekes módon megjelentek a medvehagyma első levelei, a mini nárciszok mind kinyíltak, már két krókuszom is van a rétegesen belültetett nagy cserépben, sőt, az ajtó előtt álló, a visszavágástól valószínűleg meghökkent rózsámon is megindultak a hajtások. (Hurrá. Tehát nem öltem meg.) 

 

Ez a közösségi kiskert egyik rózsája, az enyémeken fele ekkorák a hajtások.

Az egyetlen (benti) növény, amelyik sértődötten, és a növekedésnek semmiféle jelét nem adva ül a cserepében, az az amarillisz: három gumóját szétválasztottam, mert már szinte kilökték egymást a cserépből. Alighanem a gyökereik kibogozását sínylették meg, mert életnek semmi jele: igaz, a gumók nem is puhulnak, ezért remélem, hogy hamarosan azért újra fognak levelet hozni.

***

Közben valaki vagy valakik beköltöztek a szomszédságba, de nem jöttek bemutatkozni, illetve még nem is láttuk őket, csak a zajokat hallottuk a vékony fal túloldaláról, s rendszeresen égve hagyják a bejárati ajtójuk és a kerti ajtójuk feletti erős villanyt, mintha félnének a sötéttől. Valahogy nincs kedvem nekem kezdeményezni, hogy jónapotkívánokjöttem. Egyik este, úgy éjfél tájt, egy öleb ugatása hallatszott át a hálószobából, erre azóta nem került sor, s remélem, nem is fog. Megszoktam már, hogy nincs zaj, legalábbis nem aggasztóan hangos zaj. A fenti szomszédok, a filmgyárban dolgozó házaspár sűrűn rohangáló hároméves kisfiát is megszoktuk már, azzal sincs gond. Nem haverkodunk, ugyan mosolygunk és köszönünk egymásnak, amikor összefutunk a ház előtt, de különösebben egyikünk sem erőlködik a barátkozással. A nőt néha látom, kicsivel korábban szokott munkába indulni, mint én, a férfi pedig gyakran van itthon a kisfiúval. Nyárra várják a második gyereket, de már lelkiekben felkészültem erre is.

De most várnak a piros sütemények, ugyanis idén szombatra esik Bálint-nap, vagyis nagymennyiségű sütivel kell készülnöm a piacra (is). S mivel húshagyókedd a rákövetkező héten lesz, ezért most szombaton palacsintasütést is tartunk a piacon. Nagy lesz a forgalom! Tavaly is nagyon nagy siker volt a frissen sült palacsinta, az írek által kedvelt citromleves-porcukros változatban.

S hogy a bejegyzés címéhez hű maradjak, múlt hétvégén ezelőtt elmentünk autózni, s íme, bizonyság, hogy volt hó a hegyekben:  elég volt ahhoz, hogy V. meg tudjon dobni egy hógolyóval.

 

2015. január 26.

La xocolata

Itt az elmúlt napokat-heteket a Charlie Hebdo-okozta döbbenet, majd a letargia, valamint a meteorológia által sárga jelzésekkel felruházott erős széllökések jellemezték. Néha a szél mellé mindent ellepő szürke felhőtömeg is párosul, amikor már délelőtt kora esti sötétség teszi morozóssá az embert. S a szélnek köszönhetően hideg is van, mármint itteni hideg, de legalább volt alkalmam párszor viselni a nyakamat tölgyfaderék-vastagságúvá varázsoló kedvenc snood-omat. Ami nem egyéb, mint egy, két végénél összevarrt, a nyakra sálként, vagy a fejre kapucniként húzható, kétrétegű, bolyhos, vaskos kötött holmi. Néha ezzel alszom, mert szeretem a puhaságát. (Olyan macskás...)

Legalább ennyi előnye volt a rossz időnek.

Egy alkalommal hó is volt, vagyis amolyan hószerűség, ami láttán azonnal megbénult a forgalom, lépésben haladtam a főúton V.-ért menet. Mert természetesen késő délután kezdett esni, és amint besötétedett, le is fagyott. Életemben először megcsúsztam a kocsival, először meglepődtem, aztán nevetgélve még próbálkoztam párszor, hogy tudjam, az milyen is, amikor csúszik a kocsi, de semmi aggodalom, egy félreeső úton csináltam mindezt, gyakorlatként. A hó hamar eltűnt, olyan kevéske volt, hogy még téli hangulatom sem támadt tőle. Főleg, mert szinte egyidőben ezzel az "ítéletidővel" kinyílt az első nárciszom. Igaz, csak amolyan cserépben nevelt mininárcisz, de akkor is! Trish pedig tegnap mesélte, hogy nyílnak a hóvirágok a kertjében.

A biztonság kedvéért bebugyoláltam a páfrányfát, napokig zöld zsákkal maga körül riogatta a madarakat, amint fel-fel csapta a szél a tetején lévő zsákfelesleget, alkalmasint a meggyűlt vizet is lecsapva róla. A madarak egyébként teliszájjal zabálnak, nagy a forgalom, remélem, nem azért, mert valami kemény hideg jön. Hét közepére mondanak havat, de inkább csak a nyugati országrészre.

Múlt-múlt hétvégén magamat is meglepve két órán át molyoltam Hannah-val a közösségi kertben, az ágyásokat előkészítve. Az, hogy fogalmunk sincs, mit is kellene csinálni ebben az időszakban, meglehetősen nyilvánvaló volt. Mindketten másoktól hallott jótanácsokat és félinformációkat ismételgettünk egymásnak, illetve a józan paraszti eszünkre hallgatva próbáltuk eldönteni, mi a legjobb a most még üres, és feltűnően száraz ágyásoknak a fóliasátorban. Kivittem az okos könyveimet, de ott bizony sehol nem írták, kell-e és mennyit locsolni az ágyásokat, illetve meg kell-e forgatni a földjüket. Végül Hannah döntött: nem forgatunk, csak lazítunk, s utána vékony réteg érett trágyát terítettünk szét mindegyiken, úgy-ahogy meglocsoltuk őket, majd betakartuk mindegyiket kertészeti szövettakaróval, hogy nyirkos maradjon.

Egyetlen igazán sikeres tevékenységem a kidőlt madáretető újbóli felállítása, feltöltése és a rózsák megnyesése volt. Bár utóbbit majd akkor nevezem sikeresnek, ha kiderül, hogy nem öltem meg őket buzgóságommal. A vörös bokorrózsám túlélte a nyírást, háromcentis hajtásai vannak már.

***

A lakásban még feltűnő helyen vannak az útikönyvek, néhány jegy, apróságok, de a csokis dobozokat, amiket Barcelonából hoztunk, eldugtam, apránként jutalmazzuk csak magunkat egy-egy finom szelet csokival. Az ott töltött napok egyfelől múltidézőek voltak, másfelől igyekeztünk új dolgokat is kipróbálni. Az olyan szép, majd olyan rossz emlékeket maga után hagyó 4 Gats-ot széles ívben elkerültük. A Barceloneta turistamentes vendéglőjéhez csak azért mentünk oda, kézenfogva és nosztalgiázva, hogy meggyőződjünk róla, még mindig nincsen angol menüje, s most is olyan helyiekre szabott, családias kifőzdének néz ki.S most is tele volt.

A hangsúlyt a városnéző sétákra helyeztük, mert az a tapasztalatunk, hogy egy helyi segítségével érdemes felkeresni az érdekes helyeket. (No persze, lehet, hogy ez éppen a legturistásabb helyeket érinti, megeshet, de akkor is élvezetesebb, mint egy útikönyvből kibogarászni a lényeget.) Persze, lustaságom (-unk?) miatt mindjárt elmulasztottuk a "Gourmet" sétát, amit hetente csak egyszer tartanak, délelőtt. Maradt a "Modernista" irányzatról szóló, és a csokoládé-túra.

Amikor először voltunk ott, jó pár éve, a városnéző túrát a néni mikrofon nélkül tartotta, kis csoportunk mindig szorosan köréje tömörült, hogy halljunk. Most már profibban mennek a dolgok: a vezetőnek kis mikrofon van kanyarítva a szája elé, s mi pedig "kézikészülékkel" a nyakunkban, később "ajándékba" megtartható felhallgatóval hallgathatjuk, amit a jobbára zajos utcákon haladva, vagy meg-megállva mond. Így, a két ünnep között, a katalán-spanyol, Háromkirályok ünnepe előtti nagy ajándékozásra készülő bevásárlóktól, és autóktól nyüzsgő utcákon nem is lehetne másképp idegent vezetni.

Gyalog két, két és fél órás túrák ezek, s meglehetősen népszerűek. A fő turista irodában mindig sor áll, megéri korán odamenni, ha az ember több dolgot is el akar intézni, pl. napijegyet venne, s hasonlók. El nem tudom képzelni, mi lehet itt nyáron, ha most, a két ünnep között ilyen volt a turistaforgalom. Rengeteg autóbusz, napi túrára induló, reptéri és városnézős jött-ment a kidíszített, csupafény városban, illetve parkolt sorára várva a Placa de Catalunyán.

De amiről igazán írni akarok, az a csokoládé túra. A vasárnap délire iratkoztunk fel. A Museo de la Xocolata előterében vártunk, fürkészve, mikor jön a vezető. A múzeumot már láttuk egyszer: elég kevés az igazán érdekes látnivaló benne, inkább csokiból készült jókora szobrok, épületek másolatai vannak kiállítva, amiket különböző versenyekre készítettek a cukrászok. A vezetőnk, mint kiderült, a férjével érkezett,  onnan jöttünk rá, hogy ő az, hogy hozzánk hasonlóan tanácstalanul keringett az előtérben, az arcokat fürkészve, míg mi egy irattartós embert kerestünk, mondván, biztos lesz nála egy lista, a résztvevők névsorával.

Résztvevőből csak kettő volt: V. és én... Így a vezetés igen meghittre sikerült, bőven kérdezősködhettünk. A Csokimúzeumban a bevezető poszterek, képek, térképek segítségével röviden elmesélte nekünk, hol terem a kakaóbab, hogyan készül a csokoládé, miért (volt) jelentős helyszín Barcelona a csokoládékészítés szempontjából, hogyan terjedt el Európában, s megint megnéztünk párat a csokiból készült szobrokból. Pörkölt kakaóbabot is a kezünkbe nyomott, hogy kóstoljuk meg. Aztán irány az első megállópont.

Néhány utcával lejjebb - amikor már több, hagyományosnak nevezhető édességboltot, cukrászdát elhagytunk, aminek kirakatait sóváran megbámultam, s nem értettem, miért nem állunk meg -, elárulta, hogy ő a hangsúlyt a mostanában felfutó cukrászok, csokoládéikkal hírnevet szerzett fiatal vagy nem is annyira fiatal mestereket mutatja be, s nem beszél pl. Barcelona egyik legrégibb, ma is nagyhírű cukrászcsaládjáról, az Amatller-ekről (akik még most is a Gaudi tervezte ház, a Casa Batlló melletti, mézeskalácsházra hasonlító palotájukban laknak). Amikor leültünk az első kávézóban, s elénk került az első kávé, és az első tálka csokoládé, az jutott eszembe, hogy én ezt nem fogom túlélni. Vajon hány helyet fogunk meglátogatni, hány tálka csokit fogunk majd "tesztelni"?

S milyen csokikat, te jó Ég... Az első helyen, Oriol Balaguer egyik kávézójában a csokoládébab formájú bonbon ismerősnek tűnt, de nem tudtam, honnan is? Hármat kóstolhattunk meg, miközben találgatnunk kellett, mennyi a kakakótartalma, mi lehet a tölteléke. A szemem közben a polcokon kirakott sütőformákon járt, hogy majd melyiket is szeretném megvenni... Ugyanazon német cég holmijai voltak, megfordult a fejemben, hogy talán szerződésben áll velük?

Itt ettük a legjobb csokit, a még éppen csokoládénak nevezhető fehér csokival bevontat, aminek a japán citromféle, a yuzu volt a tölteléke. Nem hallottam még erről, muszáj volt később visszamenni még több bonbonért. S akkor esett le, hogy miért volt ismerős a bonbonforma és a cukrász logója: évekkel ezelőtt, talán a Bűvös Szakács nyomán kerestem én már ezt a cukrászatot, el is zarándokoltunk a külvárosban lévő műhelyéig, ami akkor éppen zárva volt... A weboldalát megnézve kiderült, hogy azóta csak tovább terjeszkedett, s most már több kávézója is van. S úgy tűnik, hamarosan lesz online boltja is!




A csomagolás nagyon profi, a néni kesztyűs kézzel pakolgatta a bonbonokat a dobozba, műanyag alpot simított rájuk... A doboz alul-felül bélelt, utazásálló. S kóstolgatás közbe azt is megtudtuk, hogy ez a cukrász több évig dolgozott Ferran Adria vendéglőjében, ahol a desszertekért volt felelős. Mondta is V., hogy ennél közelebb sosem fogunk kerülni az El Bulli-hoz, mint itt, a csokoládéit majszolva... Később kiderült, hogy az összes meglátogatott hely cukrászainak volt valamilyen köze Adriához, vagy haverok voltak, vagy munkatársak, vagy tanítványok...

A következő helyszín az El Born városrészben lévő Bubó (haha) nevű cukrászat volt, Carles Mampel cukrászata. Itt egy érdekes ízkombinációs csoki várt bennüket (s újabb kávé). A bonbon kakaóba volt hempergetve, a közepén egy makadámia dióval, amit enyhén sós tejcsoki vont be... Ez így leírva elég furának hangzik, de annyira el vannak találva az ízek, és az arányok, hogy itt sem álltuk meg vásárlás nélkül. Amit ki kellett még próbálni, az a Xabina nevezetű édesség volt, amely egy világversenyen tíz éve a világ legjobb desszertje lett. Íme, a fotó, ahol a csomagolásra is felhívnám a figyelmet: a tortácskát tartó kartonlapot beragasztották a dobozba, hogy ne mozduljon el a desszert, s ne nyomódjon össze, mire visszaérünk vele a szállodába... Az ilyen apróságok engem nagyon meg tudnak nyerni, nem beszélve a kávézók szép berendezéséről, a tisztaságról, a nettségükről, amit az Üzeméből nagyon hiányolok.


Már itt húzódoztam a további kóstolástól, nagyon finom, de nagyon SOK volt ez így egyszerre, mire a hölgy nevetve megjegyezte, hogy milyen fura vendégek vagyunk mi, mindenki más két kézzel tömi az arcába a csokikat, mi pedig itt vonakodunk...  

(A Xabinát is csak az elutazás előtti estén ettük meg. Milyen volt? Nagyon finom: egy kellemes, könnyű csokihabot találtunk benne, vékony piskótarétegen, alja csokidarába volt mártva, s vaníliát is éreztem benne. A tetején az az aprócska makaron volt a kedvencem. Fényes, de nem kemény csokibevonattal volt leöntve, s az a kis aranycsík a tetején... Nem vagyok jó kritikus, a kóstolásakor kiadott hangokat pedig nem tudom leírni, haha.)

A harmadik cukrászdát már hosszabb séta után értük el, de addig is beszélt nekünk a városrészekről, amiken átsétáltunk, templomokról, épületekről, vagy a tapas-bárokról, hogy melyiket érdemes meglátogatni. Vagyis városnézést is kaptunk a kóstolók mellé. Megmutatta, hogy a legjobb tapas-ok, bocsánat pinxo-k melyik baszk bárban kaphatók. Ugyanis már korábban feltűnt, hogy Barcelonában mennyi baszk bár van, jobbára láncok tagjai, de majdnem minden főbb helyen találtunk egyet-egyet. Azt hinné az ember, hogy a rendkívül nacionalista érzelmű Katalóniában nem a baszk, hanem a saját tapas-bárjaikat fogják hírdetni, s erre tessék. Később kikötöttünk az egyikben, s megmosolyogni való volt, hogy körülöttünk csupa baszk nyelvű felirat volt, de amikor az egyik fő poszter szövegének fordítására voltunk kiváncsiak, a pincérnőnek a falra ragasztott spanyol fordításhoz kellett fordulnia segítségért. Mindezt abban a bárban, amely egyben a baszk kulturális központ helyszínéül is szolgál...

Végül a La Rambla tömegén átvergődve kerültünk az Escribá család (egyik) cukrászdájához. Ez már egy régi épületben volt, az ajtó felett festett üveg díszítés, bent, a kávézóban pedig nagy meglepetésemre egy hatalmas Szűz Mária szobor. Odabent leültünk (tömve volt, de tartották nekünk a helyet) ahol további csokikat kaptunk tesztelésre, és kávét (hanyadikat is? Jaj.), majd zárásképpen egy-egy pohárka cavát, habzóbort. A hely aprócska, osztott szintű, a kávézórész felé öregasszonybokát fenyegető, keskeny lépcsővel, amit valószínűleg azonnal elbontatna egy ír Health and Safety-s ember. Szerencsére itt a józan ész uralkodik, leóvatoskodik az alsó szintre, aki enni akar. A közönség inkább turistákból állt, a falatnyi asztaloknál egymás könyökét érték az emberek.

Az Escribá család generációkon át ívelő története poénos weboldalukon olvasható angolul is. A család jelenlegi leghíresebb tagja, Cristian Escribá negyedik generációs cukrász, aki főleg bolondos, nagyméretű tortáiról nevezetes, vagy azokról a karamell-ékszerekről, amelyeket a cukrászda részen meg is lehet venni. Stílusának jellemzéseként csak annyit, hogy édesapját, Antonió-t a cukrászat Mozartjának titulálták...

Másnap Cris(tina), a vezetőnk bíztatására visszamentünk ide reggelizni. Muszáj volt megkóstolni a croissant-t. S itt ittunk forró csokoládét... Ennek azóta is a hatása alatt állok. Képzeljünk el egy presszóspohárnál valamivel nagyobb porcelánpohárkát, fehéret, jó vastag fallal, melynek alját a város fekete sziluettje öleli körbe. Benne csokoládé, mely olyan sűrű, hogy V. meg tudta állítani benne a kanalát. Gondolkodtunk, hogy ezt most inni kell-e, vagy kanalazzuk, mert módfelett sűrű. Mindkettő működött, de az az íz...! El tudom képzelni, hogy tömény olvasztott csokit kaptunk, aminek megmutattak egy forró tejes edényt is, de csak messziről. Valami remek volt. 


Egy asztallal odébb kötényes, munkaruhás bácsika ült le, a szomszédos piacról ugrott át, mint kiderült (később láttuk a La Boqueria egy pultja mögött), egy ugyanilyen forró csokira. Csakhogy ő még tejszínhabtornyot is kért mellé... Mint kiderült, az a forró csoki "svájci" változata... A bácsika amúgy nagyon tetszett nekem, főleg mert erősen kilógott az útikönyveket lapozgató, poharaikat-kajáikat bőszen fotózgató turisták közül. Elvette az aznapi újságot a pultról, azt olvasgatta, s szerintem magában nagyon is elítélte ezt a rajongó tömeget, akik az Escribá fiú hírére-nevére gyűlnek ide a világ minden tájáról, elfoglalva az összes asztalt, hogy ne tudjon nyugalomban olvasni... Pedig ő még emlékszik rá, amikor a kis Cristian seggén ott volt a tojáshéj... 

Ha valakinek van kedve egy ilyen csokitúrához, a turistairodában tud foglalni időpontot, vagy megkeresheti Cristinát közvetlenül is a weboldalán át: www.barcelonachocolatetours.com. Mi a Classic túrát jártuk végig.

2015. január 1.

01. 01. 2015

Amikor visszajövök szabadságról, azt hiszem, vagy azt remélem, hogy az általam felkeresett helynek a varázsa, jobbsága, szépsége, mássága, mint valami lepkeszárnyról érintésre lepergő hímpor, kicsit bevon, engem is szebbé, jobbá, érdekessebbé tesz, új lendületet ad, és megváltoztat. Mint az Újév első napja, pontosan olyan a hatás. Kicsit fényesebbnek, újabbnak, kisimultabbnak képzelem magam, s úgy érzem, hogy valami, valami biztosan változni fog, jobb és szebb lesz. Talán éppen én. Aztán ezt az érzést a villámgyorsan elkövetkező hétköznapok szépen elmúlasztják, már az első, számomra nagyon is ismerős, begyakorolt és megszokott mozdulatnál érzem, hogy nem, nem lettem szebb, jobb, újabb, sőt, kisimultabb sem, nem változik semmi, s ezért a hazaérkezés, akár csak az Újév első napja, enyhe bánattal tölt el. 

Ráadásul az odakint néha ijesztően meglóduló szél, és a vízszintesen száguldó vízcseppek sem segítenek oldani a melankóliát. Várom, mikor tépi le a madáretetőt a fáról, esetleg az ággal együtt. Ez a nagy szél sehogysem viszi el a felhőket, egyre csak több jön, s hiába zöldek a növények, és nem is annyira hideg ez a szél, mégis valahogy lehangolt vagyok tőle, s gondolkodom, hogyan kezdjem ezt az évet, hogy ne legyek ennyire búvalbaszott. Mert az "újdonság" kellene hogy adjon valami reményt, hogy hú, de jó lesz, és új, és fényes, és bármi megtörténhet, de nem tudok olyat feldobott és izgatottan várakozó lenni, mint az uram, akinek tervei vannak, amelyek már-már kész ténnyé állnak össze a fejében.  

Így ezért csak kis lépésekkel haladok előre, a mindfulness, az "itt és most" jegyében. Kezdetnek leolvastam az órákat és most beírom a szolgáltatónak, online, s aztán kitalálom, mit csináljak legközelebb. De mindenképpen valami hasznosat fogok csinálni, hogy ne legyen az az érzésem, hogy elszúrom ezt a napot valami léhasággal. Mert valahol bennem van a babonás ijedtség, hogy ha ezt csinálom, akkor ez lesz egész évben. S éppen ezért majd valami tévés hülyeséggel is fel fogom magam vidámítani, hogy ne ez a hangulat, és a baljós előérzet uralkodják a kerek hasú 2015-ön.

2014. december 24.

Boldog Karácsonyt

Hosszúak és fárasztóak voltak az előző hetek. Odakint tavasziasan enyhe az idő, tegnap például még találtam érett szamócát az Üzembeli kertben, s a fukszia is virágzik még a ládában. Fenyegetőznek egy hidegfronttal, de hó biztosan nem lesz az idén. 

Akármi volt, nem érdekel. Elmúlt. A többiért ráérek aggódni januárban. Mostantól pihenünk. Még dekorálom Susanék hagyományos karácsonyi tortáját, szállítás közben megveszem a szerény, korántsem magyaros karácsonyi vacsoránkhoz a hozzávalókat, átadom az utolsó kisházakat, még kicsit verem a bucimat, amiért páran kimaradtak a karácsonyi laplistából, aztán vége.

Kellemes karácsonyi ünnepeket, mindenkinek.

***

BC–AD
 
This was the moment when Before
Turned into After, and the future's
Uninvented timekeepers presented arms.
This was the moment when nothing
Happened. Only dull peace
Sprawled boringly over the earth.
This was the moment when even energetic Romans
Could find nothing better to do
Than counting heads in remote provinces.
And this was the moment
When a few farm workers and three
Members of an obscure Persian sect
Walked haphazard by starlight straight
Into the kingdom of heaven. 

UA Fanthorpe



2014. december 1.

Már december? Már december!

Mostanában úgy érzem magam, mint egy medve, amelyik a félhomályban motoz a barlangban. Sötét van. Az Üzem - ha nem süt a nap - az erőtlen lámpák miatt elég barlangszerű.  Az idő még most is enyhébb, mint lennie kellene, a terasz kövét még mindig ellepik este a meztelencsigák (fújj), sőt, még legyeket és méheket is láttunk a kertben, és a szomszéd rózsái - bármennyire is visszavágta őket a sógora - lelkesen virágoznak. Fél öt felé már sötét van, az esti munkához komoly energialöketre van szükségem, mert legszívesebben a paplan alatt időznék. Mi lehet akkor a skandinávoknál?

Pár hete megjött az új sütő az Üzembe, szép, fényes, új-zélandi gyártmány, mély, kétszer annyi torta fér bele, mint a régibe. Nagyon szépen süt, egyenletesen, egyelőre nem fedeztem fel benne hibát. Ez segít a sütési rutin gyorsabb teljesítésében. A hangulat továbbra is nyomott, mert vendég kevés van. Mármint beülős. Egyszer már a papírboltbeli lányok, a szomszédaink is megjegyezték, hogy mi történt, mert valahányszor elmennek az ajtó előtt, bent csak a főnököm ül, és pötyög a laptopján. Az utóbbi két hétben azért akadtak sűrű napok is, mármint vendég szempontjából, de a reggelek még mindig félelmetesen csendesek. Kivéve pénteket, amikor az emberek érzik a közelítő hétvégét, s talán hajlamosabbak több időt szánni a reggelire, és ráérősen beülni valahová. Reményre ad okot, hogy azok a hírességek is visszatértek, akik korábban rendszeresen jártak az Üzemben. Most pénteken például egy ír birkózó vendégünk ette több fogásból álló, számos tojásból készült reggelijét, később az ország egyik sztárolt gazdasági szakértője ebédelt az Üzemben, míg a másik asztalnál egy ismert emberjogi aktivista hölgy ette a tortaszeletét egy fiatal kollégájával. Főnökünk gyakran ismétli, ne  aggódjunk, az emberek vissza fognak jönni, s magamban csak reménykedni tudok, hogy így is lesz. Már csak felszolgáló kollégáim miatt is, hiszen nem mindegy, mennyi borravalót tudnak elosztani maguk között...

Claire, a séf kolléga most már nemcsak az Üzemben, hanem a Slice-ban is dolgozik, heti két napot. Ott ugyanis felmondott az egyik séf, és ahelyett, hogy felvennének valakit, inkább Claire-t rángatják oda. Mert az könnyebb, mint valakit betanítani, érvelt Ray. Így most Catherine kollégánk, aki a konyhában is járatos, hétfőnként nemcsak a konyhát viszi, hanem kávét is főz reggel. 11-ig egyes-egyedül van a kávézóban! Telefon vesz fel, kiszolgál, italokat készít ÉS mindemellett süt is. Őrület. Még nem volt alkalmam beszélni vele, hogy ezt hogyan csinálja, de azt hiszem, nem is fogok. Mostanában nagyon igyekszem odafigyelni, hogy ne legyek ideges (se a magam, se más problémája miatt), mert baromira árt. Általában ez sikerül is, kivéve pénteket, amikor 2-3 napra előre sütök és dekorálok, s rendszeresen elszakad a cérna, amikor úgy érzem, hogy sosem fogok végezni és hazajutni.

A kicsit olyan "mi-lesz-itt?" érzés még mindig belengi a kávézót, kaotikus a managelés, sokat morgunk, s mindenki nagyon várja a karácsonyt, amikor végre kifújhatjuk ezt a nehézkes, zsírszagú levegőt magunkból, és kipihenhetjük a stresszt. Körülöttünk (eddig) négy új étkezde, kávézó nyílt, egyik sincs messzebb öt percnél, s hamarosan nyílik az ötödik, igaz, az inkább puccos vendéglőnek, bárnak tűnik a frontja alapján. Tehát aggodalomra nagyon is van ok. Ettől függetlenül én elfoglalt vagyok, rengeteg a torta megrendelés, sok a dekorálási munka, szendvics- és cateringrendelés is akad rendesen, s az egyes, estékre szervezett rendezvényekre is elfogynak a jegyek. Lehet, hogy ez csak az ünnepekhez köthető, majd kiderül idővel.

***

A karácsonyi sütési roham itt is-ott is beindult, ezért csak röviden a hírek: új lakók költöztek fölénk (hurrá, fognak fűteni), egy totyogós kisgyerekük van, ezért újra vannak futkározási zajok. Már találkoztam a férjjel, szabadkozott a kicsi rohangálása miatt. Szerencsére az ilyen babák korán aludni mennek, este nem fog zavarni.

A közösségi kiskert aludni látszik. A kóbor-, és félkóbor macskák köszönik, megvannak, át-átvonulnak a színen. A vörös félfejűt elneveztem Posmuk Vincének (családi legenda fűződik e névhez), kitartó közeledésem eredményeként már engedi meggyömöszölni a nyakát, s néha doromboláshoz hasonló, kissé szörcsögő hangokat hallat. De azért nem áltatom magam, tudom, hogy csak kajálni jön.

Programjaink szigorúan a hétvégékre koncentrálódnak, hétközben sem energiám, sem kedvem elmenni sehová, már a hétfői mozikba sem megyek el, ide, a művházba. Főzni is ritkábban főzök. Sikeresen leszoktam egyes fórumokról, visszavettem a Facebook-os lendületet, megszüntettem a Twitter-emet - néha érdekes és szórakoztató volt ugyan olvasgatni mások gondolatait, de sajnos, számomra időpazarlás. 

Most szombaton volt a piac évfordulós ebédje, V. is eljött; vasárnap aztán találkoztunk egyik régi kollégájával, aki kivándorol Ausztráliába - nem az első ismerősünk, aki pakol és megy el; egyszer együtt ebédeltünk régi lakótársunkkal, a perui Sandrával - amolyan mini lakótárs-találkozót tartottunk, vele és Trish-sel. Néha sétálunk nagyokat, néha beszélgetünk a lehetséges jövőről; de jobbára munka van, csendesen gyűlő, olvasásra váró újsághalmok, és könyvek. Túlestünk az adózás időszakán, hurrá. Az eddig megbízhatóan duruzsoló bojlerünk egy alkalommal megadta magát, immáron végleg: de sikerült egy hét fagyoskodás és elektromos radiátor melletti melegedés után megcsináltatni, ráadásul egy pontosan, időre érkező emberrel, aki nem számolta fel a csillagokat is a munkájáért. 

Így mondhatni, minden OK - lekopogom azért. Már csak 23 nap Karácsonyig. Már csak 3 karácsonyi vásár a piacon... Már csak bő három hét, s megyünk Barcelonába, s aztán bezárjuk ezt a fura, stresszes évet.